Két perc szerelem

•Második fejezet: Hagyj békén•

***

Trigger warning: verbális és szexuális abúzus, erőszak

Ha valaha rájönnék hogy mi értelme gimibe járni, biztosan több motivációm lenne hozzá. Ha csak feltételezésképp be is tudnék jutni egy egyetemre teljes ösztöndíjjal és meg tudom szerezni a diplomát, akkor sincs semmi esély arra hogy bármihez kezdhetnék vele. Nincs az a cég ami diplomát igénylő pozícióra egy férfi omegát venne fel. A tüzelés és a feromonok túl nagy hátrányból indít már egy bétához képest is. Három elvesztegetett év lenne az életemből. Gimiben is csak azért maradtam plusz két évig hogy legyen időm eldönteni mihez kezdek ezután, de fogalmam sincs. Ha más nincs, majd elmegyek eladónak vagy árufeltöltőnek, vagy valami ilyesmi. Nem mondom hogy szimpatikus munkák, de nem mintha lenne más választásom.

Így, hogy egyedül az időhúzás miatt vagyok még itt, minden nap csak kín.

Felkelni, elmászni a suliig ahol egész nap rengeteg emberrel kell összezárva lennem, sokuknak teljesen kiszolgáltatva, nap végén holt fáradtan hazakullogni csak azért hogy a folyton otthon tespedő apám cseszlessen, esetleg anya is hazaessen és hallgathassam ahogyan ölik egymást, majd kezdjem az egészet előről... Ez csak nagyon fárasztó élet.

Már annak a gondolata is megterhelő hogy attól a pillanattól hogy bármikor elhagyom a szobám, folyamatosan nyomás alatt, készenlétben, teljesen éber üzemmódban kell lennem addig amíg újra magamra nem csukom az ajtót.

Minden egyes nap ez megy. Ahogy vége az iskolának, minden energiám elszáll. Hazafelé az összes megmaradt éberségem össze kell szednem hogy a lehető legtöbb gyanús alakot kerüljem el, mihamarabb hazajussak, és ha valaki megkörnyékez azt megpróbálhassam lerázni.

Néha amikor ennyire fáradt vagyok és ilyen borult, komor idő van megkérem Lizzyt hogy menjünk együtt a villamosig, úgy kevésbé kell odafigyelnem. Ugyan ő béta, ez már épp elég az embereknek hogy ne legyek olyan csábító a szemükben, most viszont pont lebetegedett így egyedül kell megbirkóznom a hazajutással.

Fáradtan vonszolom magam a megálló fele az utcán, épp előkeresném a fülhallgatómat mikor valaki kínos közeledése tűnik fel mígnem olyan távolságra nem ér hogy teljesen összenyomódik a vállunk.

Összerezzenek és teljesen összeugrik a mellkasom a váratlan érintésre. Oldalra pillantva egy borostás, piától bűzlő férfit látok, a másik oldalamra is egy hasonlóember szegődött, ahogy a szemem sarkából magam mögé tekintve is meglátok egy pasit. Egyikük se lehet több harmincnál, de mindegyikről süt hogy már egy ideje dolgoznak azon hogy masszívan be legyenek rúgva.

Teljesen körbevettek.

- Szia cicafiú - dől nekem szinte a teljes testsúlyával a borostás és átveti a karját a vállamon, megmarkolva azt nehogy elfussak.

A kezemet remegve és teljesen ökölbe szorítva csúsztatom a pulóverem zsebébe és az egész testem megfeszül. A szívem a mellkasom szorításából zakatolva próbálna kitörni, de az teljesen összepréseli.

- Mennyiért lenne kedved hagyni hogy egy kicsit jól érezzük magunkat veled? - kérdezi ahogyan maga mellett tartva indul el egy kis eldugott belső parkolóudvar felé. Elég sok ebben az utcában a régi építésű ház, amikben üzletek lettek berendezve, a felsőbb szintek vannak csak lakásként használatban, azoknak van a belső parkoló. Ha egy ilyenbe bevisznek, azt tesznek velem amit csak akarnak, ott napi két-három alkalommal jár bárki is. Ha kiabálok pedig kötve hiszem hogy bárki a segítségemre siet.