Két perc szerelem

•Harmadik fejezet: A követő•

***
Trigger warning: verbális abúzus

Olyan, mintha minden ellenem lenne. Mióta múlt héten történt az eset a részegekkel a karma mintha megutált volna. Apám a szokásosnál többet iszik, eddig egy-két hetente ha leitta magát, most néhány naponta hullarészeg lesz, olyankor pedig nagyon erőszakos és bántó. Hála az égnek az arcom miatt, aminek a fele lilás színben pompázik testi zaklatóm nemigen akad, de szóban teljesen rámszálltak az emberek. Már alig merek elhagyni bármilyen épületet. Egész egyszerűen rémisztő kitenni a lábam az utcára... Főleg a múltkori után. Rettegek attól hogy az újra megtörténjen. Félek mikor botlok bele olyan emberekbe akik nem elég részegek ahhoz hogy elhányják magukat az utolsó pillanatban. Mikor lesz az, hogy nincs kiút és elmennek a megerőszakolásig. Nem tudnék élni a szégyennel. Már attól kiráz a hideg és megremegek ha belegondolok hogy ilyen megtörténhet... És persze hogy ilyenkor lett teljesen kidöntve a betegségtől Lizzy. Még mindig otthon van és gyógyul, amivel nincs problémám, csak így még mindig nincs kit megkérjek hogy elkísérjen ide-oda. Így nem marad más, csak hogy rettegve tegyem ki a lábam az iskola sárga épületéből a tömegbe ahol a legkönnyebb elkapni.

Minden délután ilyenkor úgy érzem mint valami préda az erdőben, a tápláléklánc alján. Egy zsákmányállat, amitől nem akarnak mást csak hogy elejthessék és trófeaként kitűzhessék a falukra. Az egyetlen út a menekülésre, hogyha nem is találkozol a vadásszal. Mert ha észrevesz... Onnan nincs menekvés. Lehet könnyebb, de abban a pillanatban hogy meglátnak, már nincs kiút. Ezért jobb is, ha csak rejtőzködve élem az életem, észrevétlenül.

De persze az esetek legnagyobb részében ez édes kevés. Már távolról látom ahogyan egy férfi elvétve rámpillant és folyamatosan méreget. Nem néz ki túl rosszul, harminc év körül lehet, de azért a megjelenésében nem kevés vészjósló van. Az alkatából simán kinézném hogy alfa legyen. Ahogyan közeledünk egymáshoz egyre csak néz, én pedig lehajtva a fejem próbálok minél jobban úgy tenni mintha nem is venném észre. A zsebembe nyúlva megállítottam a zenét a fülesemben, hogyha hozzámszólna halljam, de tudjak úgy tenni mintha nem venném észre. Teljesen elfordítom a tekintetem, a földet meg az épületet bámulom, a lépteimet pedig alig észrevehetően megszaporázom, viszont ígyis meglátom az árnyékát, amint mellettem megfordul, hogy egyirányba menjünk.

- Helló - szólal meg ahogy felveszi a tempómat.

Úgy teszek mintha nem hallanám, csak figyelem a földet.

- Lenne kedved ismerkedni? - kérdezi, de még mindig játszom a süketet, mikor némileg ingerülten megböki a vállam. Az érintéstől összerezzenek, nem esik jól a legkevésbé sem. Fáj, annak ellenére hogy nem erősen bökött meg, inkább a pánik érezteti ezt velem. - Süket vagy?

- Elnézést, dolgom van - nézek rá egy pillanatra, majd már el is kapom a tekintetem és szaporázva a lépteim megyek tovább, de ő velem gyorsít.

Nem tudok így sokáig sétálni, nincs nekem ehhez erőnlétem. Csupán azt reméltem hogy egy ilyen egyértelmű elutasításra leszáll rólam, a legtöbben ilyenkor tudomásul veszik hogy nem akarok tőlük semmit és lehet hogy kicsit bosszúsan vagy agresszíven, de békén hagynak.

- Igen, velem - teszi egy pillanatra a vállamra a kezem hogy lassítsak, de csak épp annyival megyek lassabban hogy jobban bírjam a tempót. - Szívesen megismernélek közelebbről, mondjuk egy hotelszobában... Mit szólsz? Természetesen én fizetek, de hajlandó vagyok neked is méltányos összeget adni bizonyos dolgokért cserébe...

Be sem fejezte, mikor valaki hátulról átkarolta a vállam és finoman közelebb húzott magához, pár centivel el a rámenős férfitől.

Az egész testemet átjárja a pánik a váratlan embertől. A szívem kihagy egy ütemet, majd eszeveszettül kezd verni, a torkom pedig szinte fojtogat a gombóctól ami benne van.