Mikaelsonba szeretve//Kol Mikaelson//

Prológus

1825.

Legjobb barátom fájdalmas ordítását hallgatva azon gondolkodom,hogyan állíthatnám meg az őt verő elmebeteget.Szegény még csak 15 éves,egy évvel vagyok nálla fiatalabb.Nem ezt érdemli

Körül nézek hogy hátha találok valamit,amivel fejbedobhatom.Szemem megakad egy fekete hintón,körülötte ugyszintén feketébe öltözött emberek.Biztos temetnek.A hintó végén három ember sétál,két férfi,és egy lány,aki könnyes szemeit törölgeti.Az egyik férfi fel figyel a kiáltozásokra.A bámulásbol legjobb barátom hangja szakít ki.Nem messze tőlem van egy kő,amit fel is kapok.

-Hé,hagyja békén!Halja?-kiáltok rá.

-Ki vagy te hogy megmond?-nézett rám gúnyosan.Én csak egy "megöllek"pillantással jutalmaztam.

A követ egyenesen a homlokának dobtam,amitöl le esett a földre a ló hátárol.Én odaszaladtam a legjobb barátomhoz,és egyben mostohabátyámhoz.(mivel úgy gondolták hogy a 10.-ik életévet sem éljük meg,ezért nem kaptunk nevet.)Háta több sebből vérzett.

A biztonság kedvéért felkaptam még egy követ.

-Jól vagy?-néztem rá aggódva.

-M...Mög...Mötted.

Gyorsan megfordultam,és a férfi az ostorral a kezében közelített felém.Megint felé hajítottam a kezemben tartott követ,de most ki tért előle.

-Megkapod a magadét te kis taknyos.

Én csak védelmezően áltam legjobb barátom elé egy amolyan "csak rajta te rohadék"arc kifejezéssel.

Már emelte volna fel az ostort,de valaki egy követ dobott felé,de akkora erővel,hogy az betörte a kobonyáját.

Ilyedten fordultam meg,és az a férfi ált előttem,aki felfigyelt a kiáltásokra.

-Hogy hívnak benneteket?-hangja kedves volt.Fürkésző tekintete hol rám,hol a sebes fiura terelődött.

-Nem tudták,hogy megéljük-e a 10-et,ezért megvárták,addig nem adtak nekünk nevet.Mielőtt betöltöttük,az anyám meghalt,aki minket nevelt,ezért végül nem került sor a névadásra.-válaszolta fájdalmas arckifejezéssel a fiu.A szüleimet nem ismertem,csak annyit tudtam hogy Marcel anyukája magához vett,mert szoros barátcságban voltak édesanyámmal.Viszont miután meghalt,a nevelőapám eladott minket.Engem,a nevelt lányát,és saját fiát.Ő sosem szeretett minket,és ezt nem egyszer vágta a fejünkhöz.

-Hmmm......Pedig két ilyen bátor,és kitartó személynek kell egy név.Mit szólnátok a....Marceluszhoz,és az Elizabethhez?-nézett ránk kedvesen.

Én a mellettem ülő fiura néztem,aki mosolygott,akár csak én.Ujra a férfire néztünk,és nagy mosollyal arcunkon bólintottunk.

-Rendben.Tehát Elizabeth,és Marcel.Az én nevem Niklaus Mikaelson.De szólitsatok csak Klausnak,vagy Niknek.Mostantol én gondoskodom róllatok.Gyertek velem.

Segítettem Marcelnek felálni,majd karját a vállamra téve segítettem neki a menésben.Még utoljára visszanéztem a halott férfire.Homlokán egy nagy seb volt,amiböl ömlött a vér.A látványra elmosolyodtam.Mindig is volt egy pszichopata énem,ez engem nem zavar,ahogy Marcelt sem.

1829.
4 évvel később

Négy év telt el azóta a nap óta.Klaus ahogy mondta gondunkat viselte,és viseli most is.Mindent elmesélt a természetfelettiekről.Külön nyelveket tanított nekünk,például franciát és latint.Vívni és harcolni tanított minket.

Rebekával nagyon jóban lettünk.Ugyan úgy ahogy Elijahval is.Mesélték,hogy van még 2 testvérük,abban a 2 koporsóban,amit Nik lent tart a pincében.Nem nagyon faggatóztam,mert el mondom őszintén,nem nagyon izgat,ha akarják elmondják,ha nem akkor nem.