Mindenki csak gyönyörű, szép, tiszta, tökéletes, s minden egyéb kedves szavakkal illette a másikat. Kivéve én. Én csendben tűrtem, s vártam ki mikor fog hozzám szólni. Senki se tette, sose teszik. Egymással bájologtak, már már visszataszítóan undorító mód hazudva egymás szemébe. Senkinek se tűnt fel, csak nekem. Csak én voltam az, aki szemlélte a valóságot is, nem csak az emberek által gerjesztett rózsaszín ködöt láttam, hanem tovább is, a sötétbe. Egyszercsak megelégeltem mindent. Kitört belőlem a sírás, de csak némán, könnyek nélkül. Egy idő után, mégiscsak megeredett az a patak, s úgy folyt végig orcámon, mintha csak egy vízesés indult volna el. Erre se figyeltek fel, csak arra, mikor elordítottam magam, mindent kiadóan visítottam, majd estem össze a földre. Rám kapták a fejüket, majd annyit kérdeztek mogorván, hogy mégis mi bajom. Erre én annyit feleltem ; Ez most csak egy rohadt kép volt mindenkiről szép ruhában, de mi lenne ha igaz verset mondanátok inkább?
2021.08.22.
YOU ARE READING
Rövid novelláim s verseim (vagy mi)
Short StoryIgazából csak unatkoztam és csak úgy elkezdtem írni és 💥tádáááámm💥 Van itt melankólia, meglepetések, szégyenérzet (akár szekunder is), s mindenféle egyéb más.
