Rövid novelláim s verseim (vagy mi)

Csönded vagyok

„Sötét van akkor amikor vége van” - énekelte halkan. Lassan sétált a halványan kivilágított utca részen, - „rohadt sötét mer' a szem csukva van” - elbambulva lépkedett, olykor olykor átszökkelve egy egy pocsolyát. Félt hogy elered az eső, de mégis oly békésen várt rá, hogy megtörténjen. - „belül meg mindegy milyen fények égnek” - Vágya s mégis nem akarása kis idő múltán teljesült, s úgy szakadt reá az ég, mintha csak dézsából öntenék. - „súgd meg a terved, én meg az enyémet.” - mihelyst elért eme mondathoz, zongora szó csapta meg fülét, mely után el is indult. Csábította a hang, s átadva magát, bódultan indult felé. Hirtelen fordult le az irányába, de mégis lassan sétált, ugyanúgy mint eddig. Lágy, melengető dallam szólt, s egyre inkább erősödött hangja. Minél inkább hallotta, annál inkább kelt fel benne az a gondolat, hogy ismeri a dalt. Gondolkodott s gondolkodott, annyira máshol járt már az esze, hogy észre se vette hogy merre megy, csak vitte a lába a csábító zene irányába. Az egyedüli dolog ami feltűnt neki, hogy az eső azóta nem esik, mióta lefordult. Egy egy csepp van hogy elérte, de egyébként meg semmi sem. Mikor feleszmélt, már csend volt. Nem volt ott senki rajta kívül. Csend csend és csend. „Mi ez a csend?” súgta maga elé, majd ahogy a szél életre kelt, a lányt ellökte. A földre esett, a térdére. Ezen felkacagott, de mikor meghallotta hogy valaki azt mondja közvetlenül előtte hogy „Csönded vagyok”, alább hagyott jó kedve, inkább pánik, s félelem kapta el. Az illető kinyújtotta kezét a lány felé, s ő reflexszerűen el is fogadta. Felhúzta őt, majd mihelyst stabil lábra került a lány, hátrálni is kezdett, mert senkit se látott már maga előtt. A kezén mintha még érezné azt a meleg, s lágy tapintású kezet, de ez már csak emlékként lebegett előtte.

2022.02.17.