Rövid novelláim s verseim (vagy mi)

Unalmas csillag

A napom elég megszokott volt. Reggel felkeltem, elmentem iskolába ahol csak tanultunk, szünetekben pedig mindenki lazult. Hihetetlen mód fáradtak voltak a többiek. Minden diák, minden tanár. Tanítás után még páran kinn beszélgettek, ki ki addiktív szokását végezte, én pedig zenét hallgattam s vártam hogy eljöjjön buszom érkezése. A kis falum híres arról, hogy naponta kettőször jön, s indul onnan busz. Ebből adódik hogy ha lekésem azt az egyetlen késő délutánit, akkor szívtam. Még ilyen sosem fordult elő szerencsére, máskülönben nem jutnék haza. Ma is jó pár perccel a kiírt idő előtt már ott ültem a buszmegállóban. Rágyújtottam, tudván mire elszívom ide is ér kedves barátom, a volán. Ez persze hogy úgy mondjam tréfásan, szarkasztikusan értendő. Ilyenkor későn, a már sötétedő városban a házak között az út felett elterülő napnyugta egyetlen szórakozásom külsőleg, míg zenét hallgatok. Megnyugvás a hosszú napok után. Szokásos bambulásom közepette hirtelen egy alak sétált el festői képemben. Megzavart, így hát nem volt túl szimpatikus, de tovább is állt, így folytathattam is úgymond hobbimat. Időközben sajnos a fülhallgatóm bemondta a szolgálatot s lemerült, el is tettem tartójába töltődni. A téli időszakot megéreztem, ahogy egy hirtelen fuvallat felkapta hajamat, s így láttam meg hogy az előbbi alak a buszmegálló mellett áll s szívja cigarettáját. Megpróbáltam nem észrevenni, de aurája egyszerűen lebilincselő volt. Titokzatosságot sugallt kiléte, s kiváncsian képzelegtem róla. Milyen lehet a hangja, milyen lehet a beszéde, milyen lehet az élete. Milyen lehet. Érdekes is ez. Ki ki, s mitől? Hogyan lesz ő ő. Valósággal lebilincselő, ezt lehet csak mondani. Megláttam szemét. Észbekaptam. Bámultam őt gondolatmenetem közben, s észre se vettem hogy visszanéz. Hirtelen fázni kezdtem, s az addigi űr melyeket rávonatkozó kérdéseimmel töltöttem ki, hirtelen irányt változtattak. Miért néztem ilyen feltűnően, hogy lehetek ekkora idióta? Hirtelen elindult felém, megijedvén a telefonom után nyúltam, mintha azon lenne fontos dolgom. Felkuncogott. Ez is titokzatos volt. Mindent homály fed. Engem nézett míg egy lépésre nem ért tőlem, majd hirtelen előfordult, s leült a másik, szomszédos padra. Még mindig égett kezében a cigaretta, a füstgomoly pedig káprázatos látvány volt a lemenő nappal a háttérben. Arra jutottam hogy ennyi elég volt ebből a gondolatmenetből. Felálltam, s kilestem az útra jön e már esetleg a busz, de csalódottan kellett visszaballagnom előző helyemre. Meglepődve néztem helyemre, ugyanis az alak, az a fiú ott ült azon a padon, ahol eddig én. Elindultam hát oda, ahol ő volt még az előbb, s leültem. Ismét felkuncogott.
- Nem harapok - mondta aranyosan nevetve. Hangja simogatóan kellemes hangzású volt, s tisztán is beszélt -, nem kell félni tőlem.
Nem szólaltam meg, az eddig megszokott néma csend ült közénk ismét.
- Fázol, vagy az idő fázik? - kérdezte, felém nézve, de nem rám. A nap utolsó fénysugarát nézte, mígnem teljesen eltűnt, s már csak halaványan lehetett látni. Nem értettem hirtelen a kérdést, de úgy éreztem, válaszolnom kell.
- Az idő. - Alig lehetett hallani mit mondtam, már már suttogva szólaltam meg.
- Nem értem miért ezt válaszoltad.
- Én se igazán.
- Én is ezt választottam volna.
- Szuper.
Tetszik szűkszavúsága, még ha beszélgetne is, nem fog húzni semmit. Egyszerűen tudta le. Érdekesnek tartom, így hát gondoltam megpróbálom kicsit még beszéltetni. Megnyugtató a hangja, nem rivalkodóan idegesítő mint sok másnak.
- A reggel vagy az este szebb?
- Te a reggel vagy az este lennél inkább? - kérdezett vissza feleletként, miközben felém fordult.
- Azt hiszem inkább este lennék.
- Akkor az este a szebb. - felelte úgy, mint aki tényleg komolyan gondolja. Halvány mosolyt ejtettem felé, majd ismét megnéztem jön e esetleg a busz, de nem jártam sikerrel, csak autók közlekedtek.
- Ha egy éj holdvilágos, akkor a legszebb. A te Holdfényed a mosolyod, ezt ne feledd.
- Köszönöm - mondtam, s elgondolkodtam mivel viszonozzam ezt, de semmi ép metafora vagy bármi hasonló nem jutott eszembe. - Tudod, nem vagyok ebben jó. Nem szoktam hozzá hogy ilyet mondjanak nekem.
- Csillaghajós! - szólalt meg hirtelen, arckifejezéséből kifolyólag kissé hangosabban mint hitte hogy fog, majd halkabban hozzáfüzött egy kérdést. - Lennél e csillaghajós?
- Nem tudom. Ha te lennél a csillagtenger, átgondolnám, s talán igent mondanék.
- Akkor mondj igent.
- Igen.
Mihelyst kimondtam ezt a szót, a busz jelent meg.
- Ne menj. Maradj még. - Ezt igen halkan mondta, de így is hallottam.
- Nem tehetem - feleltem kissé szomorkásan. - Hidd el, ha lehetne... itt maradnék.
- Vigyázz magadra Csillaghajós.
- Vigyázz magadra Csillagtenger.

2022.11.23.