¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Minden családban van egy fekete bárány. A Starkey famíliában viszont kettő is szerepel a listán. Ezek vagyunk mi, a bátyámmal. Ám még Drewt nem kényszerítik bele kellemetlen helyzetekbe, és nem mondják meg neki, hogy mit csináljon, az én esetemben ez mindig is máshogy történt. Mindkettőnket elit óvodába járattak, aztán pedig elit iskolába. Ez az egy dolog volt, amibe még egy pici beleszólásunk sem lehetett. Aztán amikor Drew elvégezte a gimnáziumot, és anyáék a jogi egyetemre akarták elküldeni, a bátyám életében elsőnek másképp cselekedett, mint amit a szüleink parancsoltak neki. Persze, anyáék azóta sem tudják, hogy a fiúk nem a jogi egyetemen unja szét a fejét, és én pedig készségesen falazok neki azóta is. Mert erre valók a testvérek, főleg egy ilyen családban. Félreértés ne essék, szeretem a szüleimet. Mindig mindent megadtak nekem, amit csak lehetett, és rendesen neveltek. De tizenéves fejjel rájöttem, hogy én nem akarom az életemet egy kalitkában leélni, csak amiatt mert egy tehetősebb családból származom, ahonnan az embereknek jó példát kell mutatnom, mindezt persze azért, hogy megmaradjon a jó "hírnevünk". Eddig majdnem minden nyaramat itt töltöttem Malibuban, hogy távol lehessek a családomtól és fellélegezhessek. Szörnyű dolog az, ha meg kell játszanod magad olyan embereknek, akiket nem is ismersz, vagy még borzasztóbb, ha a saját családodnak kell egy olyan éned mutatnod, ami nem is te vagy. Ezért szeretek itt lenni. Malibuban olyan életet élhetek, ahol nem mondja meg nekem senki, hogy kivel és mit beszéljek, milyen kapcsolataim legyenek, és hogyan viselkedjek, hogy a külvilág ne könyveljen el rossznak.
A telefonom értesítésére kapom oldalra a fejemet, ami sikeresen kiránt a gondolatmenetemből. Már egy bő órája ülök a homokban és nézem a lemenő napot, miközben hallgatom a tenger morajlását. Gondolkodtam, elég sokat, de mint mindig, most se jutottam semmire.
Milestól érkezett üzenetem, ami még jobban csak arra emlékeztet, hogy vészesen ketyeg a képzeletbeli órám, és ha anyám véletlen megtudná, hogy Miles és köztem pillanatnyilag mi történik, akkor szinte biztos, hogy képes lenne haza rángatni emiatt. Élesen beszívom a levegőt, és visszaírok neki.
"Hajlandó lennél velem beszélni?"
"Nem"
És ezzel ki is kapcsolom a telefont. Kíváncsi leszek, hogy meddig fog falazni nekem. A szüleim úgy tudják, hogy épp Kubában sütettem a hasamat a jövendőbeli gyermekeim apjával. Ehelyett itt ülök egyedül a parton és nézek ki a fejemből, csinálva a semmit. Felállok, leseprem a felesleges homokot a fenekemről, és elindulok vissza a házak felé. Majdnem minden második házból zene szól, és csak a részeg fiatalok ujjongása hallatszódik ki. Mosolyogva figyelem az erre felé kószáló ittas lányokat és fiúkat, egészen addig amíg bele nem ütközök valakibe. Felnézek az illetőre, mire azonnal hátrálok két lépést.
- Micsoda véletlen – húzza széles mosolyra az ajkait, én pedig keresztbe teszem a kezeimet és egy mérges pillantással jutalmazom meg a szöszke fiút. – Legközelebb figyelj a lábaid elé!
