Rekviem egy árulóért ✓

1. Fejezet

A vér fémes ízét érzem a számban. Hasogat a fejem, lüktet a felsőajkam és épp csak megérintem a nyelvemmel, mire élesebb fájdalom hasít bele. Felnyögök, a szemeim csukva vannak, de még így is világos pöttyök táncolnak a szemhéjam mögött a fájdalomtól. Valami keményen fekszem, talán egyszerűen a padlón és azért fázom ennyire. Meg sem próbálok mozdulni, a puszta légzéstől is megfeszül a testem.

Rövid ideig vagyok magamnál. Addig tart az ébrenlétem, amíg fejben átfutom, mi történt velem. Vagyis inkább azt, mi vezethetett idáig.

Hányni tudtam volna a fertőtlenítő szagától. Egykor szerettem, akkor viszont égette az orrlyukaimat, felfordult tőle a gyomrom és olyan sok emléket idézett fel bennem, hogy a lépcsőkorlátba kapaszkodva bírtam csak tovább menni. A munkám megkövetelte a vérhez és halálhoz való megfelelő hozzáállást. Akarom mondani, a volt munkahelyem megkövetelte. Nem úgy sétáltam ott bent aznap, mint egy dolgozó. A tenyerem viszketett a zsebemben és pont ezzel szoktak viccelődni, mikor valakiről azt hiszik lopott vagy lopni fog: "Viszket a tenyered?" Az enyém igen, de inkább azért, mert fel akartam pofozni a folyosón ácsorgó két idős nővért. Fittyet hányva a korukra és minden más tényezőre.

Szabad kezemben egy vékony mappát tartottam, benne a papírjaimmal és azzal a bizonyos felmondással, ami mázsás súlyként húzta lefelé a vállam. Brutál nehéz volt. Mármint a következmények és a kilátástalanság, amit magával vont, miután letettem az igazgató asztalára pár perccel később.

A két nővér észrevett, összesúgtak. Az egyikük szája lesajnáló mosolyra húzódott. Tudták, miért jöttem.

- Hana? - kellemes hang szólított meg. Még egy utolsó gyilkos pillantást küldtem a két zsémbes hárpia felé, majd fordultam és megajándékoztam egy mosollyal. Búcsúnak is felfoghattam volna, de volt egy olyan érzésem, hogy Elin nem tudott semmiről. Akkor minek búcsúzkodni?

- Csak az igazgatóhoz jöttem, aztán már itt sem vagyok - mondtam neki, arcáról eltűnt a derű.

- Hogyhogy? - igazam volt, tényleg nem mondták el neki.

- Szabadságra megyek - kegyes hazugság, nem mintha számított volna. Elin a kórházon belül kedves barátnőm volt, épületen kívül viszont nem igazán tartjuk a kapcsolatot, a munka jelentette közöttünk az egyetlen viszonyt. Ha nem tudott elvállalni egy-egy műszakot, mindig én vettem át tőle. Családanyaként előfordult, hogy bizonyos napok nem voltak jók neki. Ezek miatt csak hálát éreztem, hisz több munkaórám volt, ami magasabb fizetést is jelentett.

Elin felkísért az igazgatói irodához, ám szerencsére megszólalt a csipogója és el kellett sietnie. Felidéztem magamban a három nappal azelőtt történteket, kibúvót kerestem, lehetséges magyarázatot. Nem volt. Most se lenne. Ami történt, meg történt. Tetten értek, megzsaroltak és kénytelen voltam együttműködni, ha nem akartam a rendőrségen kikötni. Változatos, cifra módon szidtam a két idős nővért, mialatt bekopogtam az iroda ajtaján.

Eddig viszonylag tiszták az emlékeim. Ami azután történt, hogy kiléptem az utcára és megcéloztam a legközelebbi bankot, már kicsit homályosabb. Kyung. A kétségbeesés okozta kényszer, hogy megmozduljak, csak ront az amúgy sem rózsás helyzetemen. Eddig is fájt a fejem, de most már kezd elviselhetetlen lenni.

- Adjunk neki még egy adagot! - közelről érkezik a hang, halk ugyan, de erőteljes. - Túlzásba vitted - szól valakihez, mire horkantás a válasz.

- Ellenkezett. Mi mást tehettem volna? - nem ügyelt a csöndre a hang tulajdonosa. Reszketni kezdek, ami csak fokozódik, mikor valaki megérinti a jobb felkarom és egy tűt döf a bőrömbe.