Rekviem egy árulóért ✓

22. Fejezet

A Szépfiú órákkal később tér magához, nem tudja kinyitni a szemeit rendesen és az is fájdalmat okoz neki, ha levegőt vesz. A sebei ugyan be vannak kötözve és az arca színes a jódos fertőtlenítőtől, de napokba telhet, mire segítség nélkül lábra bír állni. Az Áldozat kiment, amint végeztek a kötözéssel. Én maradtam, ahogy A Megtorló is, de mire a fiú magához tért, már csak ő és én vagyunk a szobájában.

- A szám... - felkapom a fejem a hangjára, oda sietek az ágyához. - A szám fáj... - nem csak az fájhat neki, de másról nem panaszkodik. Megfogok egy zsebkendőt, belemártom az éjjeli szekrényen lévő pohár vízbe és óvatos, finom mozdulatokkal benedvesítem felszakadt ajkait. - Köszönöm.

A kórházban sokszor láttam hozzá hasonló sérülteket, általában autóbalesetek után hozták be őket és jó esetben túlélték az első éjszakát. Bár Az Áldozat és A Megtorló nem akarták őt így elintézni, a biztonság kedvéért valakinek mellette kell lennie az éjjel. Borzasztó fájdalmai lesznek.

- Ki van itt? - alig értem, amit mond. - Hányan vagytok?

- Csak én - a hangomtól elernyednek a fájdalomtól befeszült izmai. - A többiek elmentek. Hozok majd fájdalomcsillapítót. Nem tudom, mennyire fog használni, nem a legerősebb, de a semminél több.

- Nem én vettem el az aktádat - súgja erőtlenül, hajszál választja el az újabb eszméletvesztéstől. - Nem én voltam.

- Tudom, hiszek neked.

- És a többiek? - igazam volt. A társai távolodása fáj neki. - Mondtak...valamit?

- Nem, semmit. De szerintem ők sem hiszik, hogy te voltál - legalábbis nem mindannyian.

Nyöszörög, aztán a feje kissé oldalra billen, elveszti az eszméletét. Megigazítom a takarót rajta, ami épp csak eltakarja előlem a férfiasságát. Várok, hátha mégis magához tér, amire nem látok sok esélyt, aztán kimegyek a folyosóra. A szobám felé tartok, nem állok meg akkor sem, mikor A Gyalog megjelenik. Egyenesen A Vezér irodájából jön ki és ez még inkább feldühít. Nem véletlenül nem csatlakozott hozzánk, miután véget ért A Szépfiú büntetése. Ő nem hitt neki.

- Beszélhetnénk? - jön utánam, felgyorsítom a lépteimet.

- Nincs miről beszélnünk.

Lerázom, becsapom az orra előtt a szobám ajtaját. Nem tágít azonnal, vár kicsit, de feladja. Elkullog, engem pedig hidegen hagy, mit akart mondani. Mérges vagyok rá. Dühös, amiért olyannak kellett más miatt szenvednie, aki tényleg nem követett el semmit.

- Magadat hibáztatod? - a szívemhez kapva pördülök meg, levegő után kapkodva nézek Az Áldozat szemébe.

- Mi a franc...? Mit keresel itt? Azok után, ami történt, nem kellene itt lenned és főleg nem...

- A Szépfiú azért vállalta mégis magára a dolgot, mert különben A Vezér megölette volna, a szájalásodért pedig téged szintén nem kímélne meg. Már nem tudja, kiben bízhat és talán vérszemet is kapott. Mindenkit el akar söpörni, aki egy kicsit is gyanús neki. Ha nem teheti, akkor példát statuál. Pont, mint A Szépfiúval. Neki csak a kínai rablás létezik, az a legfontosabb a számára.

- Szóval ő is tudja? - annyira biztos voltam benne és Az Áldozat bólint, ami megerősíti a sejtésem. - Te hiszel neki?

- A Szépfiúnak? Igen.

Lerogyok az ágyra, a kezeimbe temetem az arcom és a légzésemre összpontosítok. Rajtam kívül lehet, hogy Az Áldozat az egyetlen, aki nem ásta el A Szépfiút. Kénytelen volt cselekedni, A Vezér megkövetelte tőle. De nem akarta megtenni.