afterlife

chapter 1

SAGE

Már több, mint két hete, hogy megtörtént a születésnapom.

A közeli barátaim tartottak egy apró meglepetés partit, ahol velem együtt, mindenki fergetegesen érezte magát. Énekeltünk, ittunk és nevetve sírtunk, míg fel nem jött a nap.

Hálás voltam érte.

A barátom ötletére volt egy kihelyezett, aprócska kis asztal, ahova a vendégek lepakolhatták a nekem szánt ajándékaikat. Ha jól emlékeztem, talán minden megjelenő vendég kedveskedett felém egy kis aprósággal, egyedül a csecsemő korom óta ismert legjobb barátnőm nem.

Elmondása szerint képtelen volt időben kitalálni egy valamit, ami a legtökéletesebb lenne számomra.

Ezért voltunk éppen ott, ahol.

Két héttel a születésnapom után, egy lepukkadt utcában egy kisebb bazár közepén. Fogalmam sem volt mit érezzek ezzel kapcsolatban, de vakon bíztam benne.

Hisz miért ne tenném máshogy?

Blue-t tényleg pelenkás korunkban ismertem meg még, amikor az anyukáink együtt toltak minket a babakocsikban. Ők is gyerekkori barátok voltak, akik egész életükben tartották egymással a kapcsolatot. Életük alatt még egy városba is költöztek a családjaikkal, amikor ennek eljött az ideje. Talán két utcányira lakhattunk egymástól.

Szerencsére nem csak a szüleink hatása miatt jöttünk ki ennyire jól egymással. Személyiségeink furcsa módon kiegészítették egymást, érdeklődési körünk pár eltéréssel valamilyen szinten megegyezett és a lehető legjobb baráti társaságot kerítettünk magunk köré.

— Annyira izgatott vagyok!

Blue az utca sarkán állva szorította meg a kezemet, egy felsikkantás helyett, amire igazán vártam. A lány képes volt rettentően idióta dolgok miatt bezsongani, teljesen elvesztette a maradék eszét is, ha olyan dologról volt szó.

— Remélem neked is annyira tetszeni fog, mint nekem! — pillantott félig rám, ahogy még beljebb húzott magával a tömegben.

— Ha elmondanád végre hova megyünk — sóhajtottam fel, a lehető legalaposabban felmérve a körülöttem lévő terepet.

Úgy éreztem magam, mint egy cirkusz kellős közepén. Volt olyan árus, aki különböző rágcsálni valókat árult, a következő bugyuta tükrökkel csábította közelebb a gyerekes családokat, a harmadik pedig éppen a nyaka mögé tette a lábát. Valahogy. Sajnos nem tudtam hogy.

— Ha elmondanám, nem igazán lenne meglepetés, nem gondolod? — rázta meg óvatosan a fejét.

Mosolyogva forgattam meg a szemeimet kijelentésére, tovább lépkedve mögötte a betonon.

Ordibálva kínálták áruikat a gyümölcsös nénik, akik mellett egy furcsa öltözékben álló férfi három almával zsonglőrködött, majd ahogy elmentünk mellette, rám kacsintva magához dobta a negyediket is.

— Tudod, hogy nem vagyok oda a meglepetésekért.

— Hülyeségeket beszélsz, Sage — legyintett. — Mindenki szereti a meglepetéseket.

Jó, igazából tényleg szerettem őket. Hisz valaki olyasmivel kedveskedik, amiről fogalmad sincsen, mégis annyira találó és személyes maga az ajándék, hogy magadtól sose tudtál volna olyat kitalálni. Igazán remek érzés.

Azonban Blue sosem volt jó az ajándékozásban. Mindig is jobban szerette megkapni őket, mint másoknak adni. Szegénykémnek a kreativitása már azelőtt elfogyott, hogy elkezdődött volna, így minden egyes próbálkozását értékelni kellett.