afterlife

chapter 7

SAGE

Drew-t talán jobban érdekelte az egész kiállítás, mint bárki mást a múzeumban. Amikor végre megérkeztünk a részlegünkhöz, a fiú elcsendesedett, érdeklődve járkálta körbe az alkotásokat és bólogatva olvasta el az azok mellé felállított szövegeket. Ezeknek a nagyja elég érdekesnek tűnt, akadt pár, amit kétszer is el kellett olvasnom, hogy tényleg higgyek a szemeimnek.

— Szerinted az emberek tényleg sorozatgyilkos hajlamokkal születnek? — kérdeztem tőle halkan, amikor kivételesen egymás mellett álltunk meg.

A mű közepén egy szakadozó vonal választotta el a két oldalt. Míg a felém eső részen egy napsütésese, nyári napot élvező gyerek vigyorgott, a Drew-hoz közelebbi pedig egy sötét sarokban ülő kisgyerek szorongatott a kezében egy véres kést.

Az ehhez tartozó szöveg egy kutatásról beszélt, miszerint a népesség egy bizonyos százaléka ilyen és ehhez hasonló hajlamokkal születnek, azonban ez nem mindenkinél teljesedik ki egészében az agynak.

— Egy páran biztos — motyogta Drew. — Az, hogy milyen körülmények között neveltek fel sokat bekavarhat. Nem mindegy, hogy vernek otthon vagy kinyalják a segged.

— Jó, persze... — Karjaimat a mellkasom előtt összefontam, újra átfutottam a szöveget. — De... boldog gyerekkorral is lehetsz egy kattant alak, nem?

— De — mosolyodott el. — Ez csak egy kutatás a sok közül, ami egy skatulya alá teszi a többséget. Vannak, akik más problémákkal küzdenek, vagy csak szimplán zakkantak. Nem tudhatnak mindent a fehérköpenyes figurák se.

Bólogatva értettem vele egyet.

— Szóval, csak tegyük fel, ha teljesen más aggyal születek, lehet azért lennék itt veled, mert ki akarnálak nyírni? — tettem fel a következő kérdésemet.

— Benne van a pakliban — nevetett fel. — Vagy ha a szüleid máshogy nevelnek fel, másmilyen iskolába iratnak be, vagy csak szimplán tovább randizol azzal a pöccsel, akit a barátodnak nevezel. Már egyszerűen nem bírod tovább, és egy ponton úgy döntesz ki akarsz nyírni mindenkit.

Akaratlanul is, de muszáj volt elmosolyognom.

Drew nem ismerte Simon-t. Csak annyit tudott róla, amit elfecsegtem neki, és ebből kialakított róla egy véleményt. Amit egyértelműen a tudatomra adott. Nem volt joga ítélkezni felette, hisz csak az én oldalamat hallotta. Valamilyen szinten egy lelki szemetesnek használtam fel Drew-t, elhordtam neki az összes jelenlegi problémámat Simon-ról, aki minden eséllyel életem szerelme. Az elmúlt időszak csak a hullámvasút lefelé vezető része, ami után kézen fogva, boldogan fogjuk megélni együtt a csúcsot.

— Leplezni akarod, még talán magadnak is, de mindketten tudjuk, hogy amúgy nem érdemel meg — pillantottam le rám, mikor egy ideje csak csendben bámultam magam elé. — Sage?

— Simon jó srác — böktem ki.

— Persze, de nem a legjobb — kontrázott.

— Nem is ismered.

— Jó, akkor megpróbálom elmondani máshogy — sóhajtva a tenyerébe csapott az egyik állványról elcsent prospektusával. — Én teljes mértékben elhiszem, hogy Simon jó srác. Okos, jóképű, remek karriert fog kiépíteni magának, azonban nem neked jó. Nem neked a legjobb. Te szimplán másra vágysz tudat alatt. Neked kell az a kaland az életedbe, amit Simon jelenlegi nagypapa életvitele nem képes megadni számodra. Semmi baj nem lesz abból, ha szünetet tartotok. Akkor se történne semmi, ha véglegesen szakítanátok. Nem kell valakivel együtt maradnod, mert azt látod a biztonságos útnak. Hány éve is vagytok együtt?