𝙅𝙤́𝙣𝙖𝙠 𝙡𝙚𝙣𝙣𝙞 𝙧𝙤𝙨𝙨𝙯. - 𝙃𝙮𝙪𝙣𝙟𝙞𝙣 𝙛𝙛. ™

𝟞.

Reggel a szokásosnál is fáradtabban keltem. Szemeim fel voltak dagadva, a végtagjaim zsibbadtak és csak simán már egyből a felkelés után elegem volt a napból.

Figyelembe véve a sötét karikákat a szemeim alatt, egy elég erőteljes sminket sikerült magamra varázsolnom. Kicsit talán bohóc hatást is keltett, de jelen esetben ez egy kicsit sem érdekelt.

Miután felöltöztem, elindultam a konyhába, hogy valami reggelit alkossak magamnak, de a csengő hangja megakadályozott benne.
"Ki a jó isten lehet ilyen korán?" gondoltam magamban.

Nyöszörögve odacsoszogtam az ajtóhoz, aminek a másik oldalán egy lehorgasztott fejű Hyunjint találtam.
- Bejöhetek?-kérdezte halkan, miközben kínosan kerülte a szemkontaktust.
Szó nélkül arrébb álltam, jelezvén, hogy beléphet.
Az ajtót becsuktam, majd felé fordultam és próbáltam kivenni az arckifejezéséből, hogy mit is szeretne.

Miközben az arcát vizslattam, észrevettem a hatalmas lila és kék színű zúzódásokat a jobb orcáján. Sérülései ha jobban megnéztem, olyanok voltak, mintha egy régi térkép mintáját formázták volna. "A fájdalom útja" jutott eszembe a hasonlat.

- Kölcsönkérhetem a sminkjeid? - kérdezte.
Igencsak meglepett a kérdés, így csak pár másodperc késéssel válaszoltam.
- Minek az neked?
Végre felnézettt rám és egy keserű mosoly után a sérüléseire mutatott.
- Valahogy el kéne tüntetnem ezeket. Így nem mehetek suliba. Pláne nem láthatják meg a többiek.
- Megcsinálom én neked. Gyere. - kezdtem el húzni őt a szobám felé.

Leültettem a gurulós székemre, majd gyorsan összekapkodtam a szükséges termékeket és nekiláttam.
A foltokat először piros színnel semlegesítettem és csak ezután kezdtem el óvatosan ecsettel felvinni rá a korrektort. Szerencsére az árnyalat viszonylag passzolt.

A néma csend nagyon nem tetszett nekem. Illetve a tudatlanság sem.
- Mostmár elmondod, hogy mi történt?-vágtam a közepébe.
- Nem lehetne, hogy csak eltünteted a nyomait és ennyi? Nem akarok beszélni róla.
- Hyunjin! - szóltam rá erélyesen. - Attól még, hogy elfedem, nem változtat a tényen, hogy ott vannak. Ez nem csak egy karcolás. Ezek csúnya zúzódások. Nem kéne félvállról venned. - hadartam el. - Sejtem mi történt, de nem akarom, hogy teljesen mást gondoljak mint a valóság. - halkultam el.
- Nem. Szeretnék. Beszélni. Róla. - tagolta.
- Régóta ismerlek Hyunjin. Azért, mert nem beszélünk olyan sokat attól még elmondhatsz nekem bármit. Én csak segíteni szeretnék. Tudom, hogy apukád most jött haza és a kapcsolatotok...
- Nem mindegy neked? - lökte el a kezemet. - Semmi közöd hozzá, hogy mi történik velem. Gondolj amit akarsz!

Nem mondom, meglepett. Kissé meg is ijedtem vehemességén. Lehet nem kellett volna ennyire rámenősnek lennem.
Néma csendben elkezdtem elpakolni a sminkeket meg az eszközöket. Nem tudtam tökéletesen eltűntetni a foltot, de a célnak megfelelt.

Pakolás közben óvatosan megfogta a csuklómat, majd a szemembe nézett, viszont a szemkontaktus nem tartott sokáig. Lehorgasztotta a fejét, majd a padlót bámulva kezdett beszélni.
- Ne haragudj! Jól sejted, hogy mi történt, de ennél többet tényleg nem szeretnék mondani. - szinte suttogta a szavakat.
A másik kezemet ráhelyeztem az övére, ezzel jelezvén, hogy szeretném ha felnézne. Egy halvány mosoly és egy bólintás után véget is vetettem a témának.
Láttam rajta, hogy nincs ínyére ez a beszélgetés, így hátat fordítva a kíváncsiságomnak, nem kérdezősködtem többet.

- Nem tudtam teljes mértékben eltűntetni, de hacsak valaki el nem kezdi vizslatni az arcodat, akkor nem veszi észre.
- Köszi. Életmentő vagy.
- Nincs mit. - mosolyogtam rá ismét. - Egyébként, te jöttél haza olyan késő este?
- Igen. Felkeltettelek?
- Nem dehogy. Igazából nem is nagyon aludtam.
- Miért?
- Aggódtam érted. Volt már hasonló eset és az csúnyábban végződött.