A víz mélyén

7. fejezet

[Lance]

 Nem számítottam arra, hogy Keith a végsőkig küzdeni fog a távirányítóért. Ennyire azért csak nem rossz az ízlésem! A dráma rendkívül jó értékelést kapott, ám Keith arca ennek az ellentét tükrözte. Fel nem foghatom, hogy mi a baja. Mindenestre én már hónapok óta kinéztem ezt a filmet, úgyhogy természetes, ha figyelmen kívül hagyom Keith szenvedő arckifejezését. A tervem viszont valahol útközben elindult a rossz vágány felé. Az eszköz hol az én kezemben volt hol Keith szorongatta. És amikor már azt hittem, hogy magam mögött tudhatom a győzedelmet Keith egyszerűen a kenőcs helyett a távkapcsolóért nyúlt. Ez volt az eddigi legnagyobb árulás, amit valaha elkövettek ellenem. Lefagytam, először fel se fogtam mi történik, azonban Keith gonosz vigyora újra észhez térített és előhozta belőlem a versenyszellemet. Dühösen nyúltam Keith keze után, csakhogy a mozdulataim olyan gyorsak voltak, hogy egy pillanatra magam se tudtam irányítani, és mire felocsúdtam már premierplánban láttam Keith rendkívül vörös képét. Hirtelen azt se tudtam hova nézzek. Keith szemét sosem láttam ilyen közelről. Többször is úgy tűnt számomra mintha a mindig lekezelő tekintetében lilás fény is gyúlna, de most, hogy csak pár centi választott el minket kijelenthetem, hogy igaz volt a korábbi megállapításom. Valami furcsa belső késztetés miatt tovább akartam tanulmányozni Keith arcát. Olyanná váltam, mint egy kisgyerek, aki éppen most csöppent bele egy új, ismeretlen világba. Mindent fel akartam fedezni. Felettébb érdekesnek találtam, hogy a mindig rossz kedvű, érzelemmentes Keith jelenleg itt fekszik alattam és zavarában azt se tudja, hogy merre vagy hova nézzen. Ajkait tüntetőleg összeszorította, mint aki elhatározta, hogy soha többet nem fog megszólalni. Megmozdulni nem mertem, mivel attól tartottam, hogy ha akár csak pislogok Keith ködé válik és soha többé nem láthatom újra. Pillanatnyilag tehetetlen voltam, annyi gondolat cikázott össze-vissza a fejemben, hogy azt hittem menten felrobbanok. A tudatalattim mintha érzékelte volna a távolban lévő ajtó nyikorgását, de számomra úgy úszott el ez az információ, mint amilyen gyorsan jött. Egyedül Keith bökései tudtak visszarántani a mély transzból.

- Menj már odébb-sziszegte Keith.

- Ja. Ja! Öhm bocsi- köszörültem meg a torkomat idegesen.

Egészen eddig Keith fölött a két alkaromon támaszkodtam, és meg se moccantam. Ha most nem nyír ki a mullett akkor sosem. Tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy ne lapítsam ki. Miközben kínosan feltámaszkodtam azzal a céllal, hogy lekászálódjak Keithről észrevettem az ajtóban álldogáló zöld paladint. Az ütő is megállt bennem. Az a mosoly, amit Pidge rám meresztett hidegrázást okozott. Semmi jót nem jelent, mikor Pidge ezzel a bosszantó, amolyan „mindentudó" vigyorával bámul rád. Hezitálásomat Keith is észrevette, úgyhogy a gyorsabb szabadulás érdekében egyszerűen lelökött a földre.

- ¡Mierda! Esto duele como el infierno. – káromkodtam csodaszép anyanyelvemen.

Fájlóan fogtam meg a fenekemet majd (immár magyarul) kérdeztem meg Pidgetől mégis mi a fenét keres itt.

- Khm-khm! Ugyanezt kérdezhetném tőletek. – jött rá a gyors válasz.

- Haha amúgy én kérdeztem előbb... - majd gyorsan folytattam, mivel Pidge felhúzott szemöldökkel várta a további magyarázatomat – Valójában csak filmet néztünk – mutattam látványosan a tv-re.

- Oh így már minden érthető! – nézett Pidge is a képernyőre. - Bár tényleg nem akartalak megzavarni titeket vagy bármi mást, amit csináltatok... Viszont, ha adhatok egy tanácsot zárjátok be magatok mögött az ajtót, mivel kiskorúak is tartózkodnak a fedélzeten... Többek között én is, meg amúgy így zárójelben megjegyezném, hogy még ti sem töltöttétek be a 18-at, de ezekszerint ezen a tényen hamar túltettétek magatokat.