A víz mélyén

5.fejezet

[Keith]

  Annak ellenére, hogy magam szeretem megoldani a problémáimat, most az egyszer hagytam, hogy Lance cselekedjen helyettem. Nem mintha hálásnak kéne lennem, hiszen én nem kértem segítséget tőle és senki mástól sem. Ráadásul tényleg az ő hibája volt a történtek. Ha nem rontott volna be hirtelen egy szál fürdőnadrágban, akkor biztos, hogy nem sebesült volna meg a kezem. Tehát abszolút minden felelősség őt terheli! Még most is két héttel az eset után hordom a kötést a karomon, amit ő tekert rám gondosan. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy simán letépem az anyagot és kidobom a kukába, de rá kellet jönnöm, hogy nem a semmiért van a kezemen.

  Shiro és a többiekkel való találkozást azóta is kerülöm ahogy csak tudom, és szerencsére nem is szereztek tudomást a sérülésemről. Valószínű, aki kicsit is jobban ismer engem, már rájött, hogy nem vagyok valami nagy tásasági ember. Nem szeretem, ha sokan vannak körülöttem. Sokkal jobban preferálom az egyedüllétet és a csendet. Gyerek korom óta megszoktam, hogy egy magam vagyok és mindenért én vállalok felelősséget. Az, hogy most itt vagyok az űrben és vállvetve harcolok pár emberrel, számomra lehetetlennek tűnt. Ha gyerekként ezt közölte volna velem valaki biztosan jól kiröhögtem volna, majd az eset után sírva mentem volna haza. Miután anyám elhagyott minket (legalább is feltételezem, hogy ezt történt, mert apám egy szót sem tudott mesélni anyámról a szomorúság miatt) apám volt a mindenem. Apámmal ketten éltünk egészen addig míg meg nem halt. Ezután folyamatosan költöztem egyik nevelőszülőhöz majd a másikhoz. Shiro volt az egyetlen, aki annak ellenére is, hogy bántottam elismert engem és nem csak egy árva gyerekként tekintett rám. De most, hogy Lance újra és újra beront az életembe, nem tudok mit kezdeni vele. Talán erre a legjobb szó az, hogy félek. Félek, de közben jobban meg akarom őt ismerni úgy is, hogy egyfolytában van valami konfliktusunk. Ismerem már a magányt és pont ezért nem akarom átélni újra. És ahhoz, hogy ne törjek darabokra el kell kerülnöm mindenkit.

  A két hét alatt egyszer sem mentem le úszni. Részben a baleset miatt részben pedig Lance miatt. Viszont ma elértem azt a pontot mikor az energia egyszerűen túlárad bennem és kirobbanni készül. Feszültséglevezetőnek mindig is a mozgást választottam. A Földön egyszerűen csak elmentem futni, de egy kastélyban még sem rohangálhatok, mint egy félőrült. Úgyhogy minden bátorságomat összeszedve átvedlettem fürdőruhába és magamba imádkozva indultam meg a medencéhez. Nagy mély levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. Senki. Az istenek meghallgatták a kérésemet és Lancenek még a nyomát sem láttam. Két hét izgulással és szorongással teli sóhaj hagyta el a számat. Lassan ereszkedtem a vízbe, hogy meg tudjam szokni a hideget, majd teljes erőmből el kezdtem edzeni. Egy kis idő után észrevettem, hogy a kezem kezd lüktetni. Ám minél inkább éreztem a fájdalmat annál jobban gyorsítottam a tempómon. Ha valami nem megy akkor csak többet kell tenni érte. Most is ezzel az elvvel folytattam az úszást. Egészen addig míg meg nem hallottam a világ legidegesítőbb emberének a hangját.

- Rosszul tartod a karod, így csak jobban ki fogsz fáradni és meg fogod erőltetni a válladat. - szólt rám Lance a medence széléről.

- Te-te még is mikor kerültél ide? - kérdeztem idegesen.

- Körülbelül egy tíz perce és egyszerűen szenvedés nézni ahogy úszól. Nem fáj a kezed?

- Nem, nem fáj! Még is, hogy fájna? Köszönöm, de pontosan tudom, hogy kell úszni! Sőt, ha kell és be is bizonyítom neked egy versenyben és megbosszulom a múltkori vereségemet. Na mit szólsz ehhez? – vigyorogtam rá erőltetetten.

Remélem beveszi és igent mond. Valóban fájt a karom, bár ezt akkor se vallottam volna be senkinek (főleg nem neki), ha karomat szedik. Nem kell senkinek sem a sajnálata. Ha valamit akarok igenis képes vagyok rá!