Narancsvirágok

1. fejezet

Karolina sétál a folyosón. Egyedül szeli át a végtelennek tűnő folyosót a szekrények mellett. Teljesen egyedül volt, már majdnem mindenki hazamehetett, ahogyan immár ő is, és ezt végiggondolva áldotta a nap végét. Történelemről jött ki, az egyik legfeleslegesebben tartott óra szerinte. Vagyis nem felesleges, csak a számonkérés belőle több, mint sok, és nagyon rosszul adják le a diákoknak. Kinyitja a szekrényét, egy könnyed mozdulattal bevágja vaskos történelematlaszát, és nagyot sóhajt. Mit meg nem adna egy jó teáért! Órájára pillantott, éppen elmúlt két óra, amikor végzett a történelem korrepetálásával. Barátainak, Zsófinak és Norbinak pedig valahol itt kell még lennie. Kikapta telefonját a zsebéből, és megcsörgette Zsófit. 

- Igen? - vette fel a lány a telefont, és kérdezte kissé sietve. Karolina egyből tudta mi lesz.

- Szia Zsozsó, nem megyünk el valahova? Most végeztem, és nagyon szívesen...

- Bocsi Lina, de most megyünk Norbival moziba.

- Moziba?

- Igen, ma korrep előtt találtuk ki.

- Értem...

- Ó, akarnál jönni te is? Jöhetsz, ha akarsz! - Karolina lehunyta szemét, és próbált nem rosszakat gondolni.

- Nem köszi, akkor inkább hazamegyek. - hangja teljes mértékben tükrözte azt a rossz érzést, ami hatalmába kerítette. 

- Bocsi, de legközelebb ígérem, elmegyünk valahova! - Karolina elengedte a füle mellett, és elköszönés nélkül kinyomta a hívást.

Megszokta már, hogy ez van. Amióta a két barátja járni kezdtek, azóta Karolina lett a harmadik kerék, a gyertyatartó, és időnként a villámhárító is. Pocsék dolog harmadiknak lenni. Eleinte Zsófival voltak jóban, egészen kilencedikes koruk óta, majd jött Norbi, és beszélgetni kezdtek egymással. Zsófi és Norbi pedig azonnal megtapasztalta a középsulis szerelmek egyik legszebbjét, de nem is tudták, milyen magányossá tették ezzel Karolinát. 

Felkapta kabátját, és egyszer utoljára bement még a mosdóba megigazítani a haját. A fonás, ami összefogta dús, hosszú, vékony szálú haját már a nap felénél szétjött, így ideje lenne újrafonni. Karolinának már kissé elege volt a mai napból, így nem szórakozott ezzel, kihúzta a hajgumit, és előrehajolva megborzolta haját, ami szép tincsekben a hátára estek. Belenézett a tükörbe, és megcsodálta hullámos haját. 

- Hmm... Nem is rossz. - finoman igazgatni kezdte tincseit, végül csak hátradobta, és közelebb lépett a tükörhöz.

Ujjai arcához értek, ahol fehér foltok tarkították hibátlan bőrét. Vitiligo. Nem csupán az arca, kezein is, mintha csak hófehér csipkés kesztyűt hordana, hiányzott a pigment, ugyanígy mindenhol a bőrén, kisebb, sőt, néha apró foltokban jelentek meg ezek a pigmenthiányos részek. Arca mintha csak hófehér szeplős lenne, világosbarna hajában pedig egy-egy fehér tincs tündökölt. Különleges külseje egyszerre volt csodaszép, mégis ijesztő némely embernek. Felhúzta kesztyűjét és kiment az utcára, búcsút intve mára az iskolának. 

Február volt, új félév, ugyanolyan hideg, mint eddig, ha csak nem jobban. Karolina összébb húzta a kabátját, és egy bögre forró tea gondolatától azonnal jobb kedve derült. Nem fog barátai miatt állandóan búslakodni, ha más nem, majd ő elmegy magával néha-néha kikapcsolni! Ez egy amúgy is nehéz időszak számára, hiszen közeleg az érettségi, a pályaválasztás sürgőssége mindennél jobban fojtogatja a lányt. Bár ő tudja, mit szeretne csinálni, és már a jelentkezési lista is megvan, mégsem merte beadni a jelentkezését. Hiszen melyik közjegyző édesapa hagyná a gyermekének, hogy tervezőgrafikus legyen? Holmi művész?! Hát biztos van olyan, aki hagyja, de Karolina apja határozottan nem. Karolina kislány kora óta rajzol, és tehetséges, mindenki megmondta neki. Miért ne használná ki tehetségét? Az apja majdcsak megbékél vele, legalább is reméli. Nem egy veszekedésen vannak túl emiatt, de az apja sosem hallgatta meg.