Narancsvirágok

8. fejezet

Kinyílt a bejárati ajtó, és belépett nagy fekete szövetkabátban Mihály, Karolina édesapja otthonába. Letette táskáját a cipősszekrényre, és körbenézett.

- Megjöttem! Van itthon valaki? - választ várt, de nem hallott.

Valóban, eszébe jutott, hogy a mai nap az, amikor a kisfiának kézműves foglalkozása van, és akkor ér majd haza, mint Karolina, így együtt érkeznek majd meg. Bement a szobába immár papucsban és pulóverben, és leült a kanapéra. A mai nap igazán stresszes volt a férfinek, így csak élvezte az otthoni csendet és nyugalmat. Felsóhajtott, és hagyta, hogy kitisztuljon túltelített elméje, és a sok-sok stresszt leadhassa, mielőtt a gyerekeken töltené ki. Lábán mintha huzatot érzett volna, felfigyelt, és körbesétálta a nappalit. Benyitott Krisztián szobájába, és körbenézett. Sehol semmi, az ablak be van csukva. A szomszédos szobába, Karolináéba lépett be. Karolina narancssárga függönnyel borított ablaka bukóra nyitva volt. Mélyet felsóhajtott, és odalépett az asztal melletti ablakhoz.

- Istenem, ez a lány! - mormogta az orra alatt, és becsukta az ablakot.

Az asztalon egyből megakadt a tekintete. Egy hatalmas mappa volt feltéve rá, amire az volt írva egy rózsaszín post it-re: Portfólióhoz. Kíváncsisága fetört, és óvatosan kinyitotta a mappát. Első képen egy épület látszódott, ami nem volt más, mint a régi házuk még Kaczókán. Azóta ezt a kedves házat átéptették, de még mindig hasonlóan néz ki. Ábrázolása tűpontos volt, mintha csak egy fekete-fehér fénykép lett volna. Több csendéletet talált még, illetve egy önarcképet is magáról. Megcsodálta Karolina szép vonásait, fehér foltjainak egyediségét, és ámulattal nézte lánya munkáit.

- Nem is rossz... Mint Médea... - hozta fel elhunyt felesége hasonló, nem gyakran bemutatott tehetségét, és egy kedves mosoly jelent meg arcán.

Önarcképe után egyből egy polaroid képet vett észre. Kihúzta lapok közül, és megfigyelte őt és a mellette mosolygó férfit. Azonnal zavart lett, hiszen a lánya sosem beszélt fiúkról. Talán ő az egyik barátja lenne? Hiszen emlékezett valami Norbi nevű évfolyamtársára, akit párszor megemlített. De ő idősebbnek tűnik, hiába érettebb már a mai fiatalság, ennyire nem lehet az. Vagy talán a párja lenne? Hiszen mindig kerülte ezeket a kérdéseket, nem is megalapozatlan! De hiszen mindig időben hazajön, nem jár el, mikor tudna találkozni vele? Majd ha hazajön, megkérdezi. Visszatette a képet, és megnézte az utolsó rajzot. Zavart arca azonnal megkomolyodott, amint megpillantotta a félmeztelen férfit ábrázoló rajzot. Azonnal visszakapta a fényképet a kezébe, és összehasonlította a férfi arcát. Hiszen ugyan az!

Mihályban hatalmas harag gyúlt, olyannyira elöntötte a düh, hogy még kezei is megremegtek tőle. Nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy lánya közel sem olyan ártatlan, mint gondolta. Gondolkodott, mégis mikor és hogyan történhetett mindez. Hiszen ismerte a lány órarendjét, ritkán maradt ki a megbeszéltekről. Azonnal eszébe jutott a havazás, amikor erősködött, hogy ő ne üljön kocsiba, van kinél aludjon, illetve az a nemrég történt szombati nap, amikor állítólag tanulni ment. Egyszer-egyszer pedig volt, hogy a későbbi busszal jött haza, elmondása alapján a könyvtárban tanult a barátnőjével. Ez a fiú nagyon lazának tűnt, hosszabb haja van, kék szemei. Mi van ha ez a fiú mondta Karolinának hogy a gazdasági vonal helyett a művészetit válassza? Hiszen a lányok ebben a korban igencsak manipulálhatóak, főleg ha a szeretett férfi próbálja őket befolyásolni. Mihálynak erősen vissza kellett fognia magát hogy ne tépje szét a rajzot. Ez a rajz biztos több órába telt a lánynak, de ezalatt tanulhatott is volna valami értelmeset! Mihály mély levegőket vett, és kirontott a szobából.

- Megjöttünk! - kiáltott az előszobából Karolina, és egyből elirányította kezet mosni öccsét.

- Hol jártál Ifjú Hölgy? - lépett ki az előszobába. Karolina megrezzent hallva édesapja szigorú hangját.