Narancsvirágok

5. fejezet

- Elég csúnyán havazik. - nézett ki Anita néni az ablakon, szörnyülködve az őrült időjáráson.

Az osztály azonnal kinézett az ablakon, és látva, hogy hatalmas hóvihar van kint, mindenki feldobta a kezét a levegőbe, hogy engedélyt kaphasson telefonáláshoz. Karolina ezzel szemben hallgatott, gondolatai egyáltalán nem a márciusi hó körül forogtak, hanem remegő kezei, és szokatlan zavartsága körül. A kezei pedig nem a hidegtől remegtek, hanem még mindig a nemrég történt eset játszódik le a fejében újra és újra. Nehezen tudott a tanulásra fókuszálni, ugyanis Maximilián a legutóbbi tettével teljesen összezavarta Karolinát. Hirtelen, a semmiből megcsókolni egy lányt amúgy is problémás, de mint tanár és diák, biztos nem annyira legális. Ráadásul teljesen felkavarta Karolina érzéseit. Felkavarni? Enyhe kifejezés! Azóta másra sem tud gondolni, mint a férfi puha, édes ajkai. Ez volt az első csókja, és Maximilián gondolkodott róla, hogy felejthetetlen legyen. Gyönyörű festményekkel körülvéve, nem hagyva neki kínos csendet, vagy kellemetlen szemkontaktust egyből a lényegre tért, és teljesen levette a lányt a lábáról.

A csók után Maximilián lassan hátralépett, és földre szegezve szemét bocsánatot kért, Karolina viszont kijelentette, hogy nem bánja, mert tetszett neki. Viszont sietnie kellett a buszra, így elment. Azóta pedig nem igazán tudtak beszélgetni erről. A kicsengő kirázta töprengéséből. Kiment a folyosóra, és elbaktatott a szekrényéhez.

- Basszus, nem indulnak a vonatok sem! Anyudék el tudnak jönni érted? - kérdezte a szomszédos szekrény tulajdonosa a barátnőjétől, amire Karolina is felfigyelt.

- Nem. Azt hittem, hogy busszal hazatudok menni, de nem indulnak, minden tiszta jég és alig látni bármit is! Olyan őrült ez az időjárás, két óra alatt olyan nagy hó esett, hogy alig lehet gyalog is menni! Hogy fogok így hazamenni?

- Ne aggódj, a nagymamám itt él, eljöhetsz hozzánk, amíg nem javul a helyzet! - mindkét lány megenyhült, azonban a hallgatózó Karolina megijedt.

Azonnal kikapta a telefonját a zsebéből, és tárcsázni kezdte apját, de hiába, nem vette fel. Aggódni kezdett a hazajutása miatt. Egyik barátnője sem ide valósi. Zsófi és Norbi egész egyszerűen nem jöttek be a mai nap, a legutóbbi Snapchat üzenete alapján pedig éppen Harry Potter maratont tartanak közösen, forrócsokit szürcsölve. Agyalni kezdett, mi legyen vele, hiszen kissé kilátástalannak érezte magát. Nem maradhat itt az iskolában, ha nem indulnak a buszok, sem a vonatok, akkor pedig nem tud hazajutni. Hiába hívná édesapát is, alig látni valamit a havazástól, nem engedné autóba ülni.

- Hé, Lina! - intett neki Zsüli. - Mi a baj?

- Hali... Nem tudom, hogy jutok haza. Semmi sem indul. - Zsüli azonnal megsajnálta Karolinát, és támogatásképpen megsimogatta vállát.

- Mondanám, hogy gyere velem a koliba, de nem jöhetnek vendégek, tudod. - Karolina bólintott, Zsüli pedig az órájára nézett. - Basszus, lassan szilencium lesz, mennem kell. Kitartást! Keress valakit, aki elszállásol egy ideig! Hátha estefelé már tudnak közlekedni az utakon!

- Oké... - búcsút intett Zsülinek, és a töprengést az aulában ülve folytatta, kabátjával és táskájával a kezében.

Telefonját nézte, hátha látva az időjárást, az apja visszahívja. Ismeri az apját, ha egyszer nem veszi fel, akkor valószínűleg le van némítva a munka miatt, így lehet hívni huszonkétszer is, hiábavaló. Mivel alig múlt egy óra, még nem is fogja megnézni a telefonját, kizárólag a céges telefonját használja.

- Mi a baj, szépség? - mellé ült Maximilián, és kíváncsi szemekkel mérte fel Karolina komor arcát. Maxi kezében a tizedikes rajzkönyv volt, vagyis valószínűleg órára ment, csak meglátta Karolinát.