Narancsvirágok

Befejező rész

... Ami lehetne az első is....

*

A bolt ajtaja halkan kinyílt, az ajtó csengője egyből felszólalt. Egy magas, helyes férfi lépett be rajta, kezében egy apró cetlivel, ennek az üzletnek a címével. Két idős hölgy nézett az ajtó felé. A pénztárgép mögött ültek, és éppen kellemes beszélgetést folytattak. A férfi közelebb lépett, és szemügyre vette a két idős, csinos hölgyet.

- Kezüket csókolom! - szólalt meg kedves hangon.

- Jó napot! Miben segíthetek? - szólalt meg az egyik. Kötött pulóver és egy fekete nadrág volt a hölgyön, rövid haja szépen be volt szárítva. Szemén vékony kék szemfesték ékeskedett, kiemelve szintén kék szemét.

- Egy bizonyos növényt keresek. Mondja csak, van könnyező pálmájuk?

A pulóveres nő elgondolkodott, és körülnézett. Fejét óvatosan megcsóválta, de a szobanövényekkel teli polcról nem vette el a tekintetét.

- Attól tartok nincs. De rendelni fogok pár nap múlva, akkor jönnek. Nemrég egy kedves úr elvitte azt a kettőt, ami volt. - beült a hölgy a vastag monitor mögé, és tekintetét a képernyőre vezette.

- Örülnék neki, köszönöm!

A férfi megállt a pult előtt, és nem tudta nem észrevenni, hogy a másik idős hölgy csak nézi, és nézi, tekintete pedig szinte a csontjáig hatolt. A hölgy, aki csak szemtanú volt szintén csinos és kedves arcú volt, sötétzöld kosztümben ült, hamvasszőke haja egy fonásból álló kontyba volt összefogva. Igazán elegáns kinézete volt, mintha csak egy nagy tiszteletnek örvendő igazgató lenne.

- Elárulod a neved? - szólította meg végül a férfit.

- Maximilián. Maksymilian Prelovsky.

- Micsoda neved van! - mosolygott vissza a kosztümös hölgy. - Milyen lenne, cseh, vagy lengyel? Olyannak hangzik, de ez nem lengyel név... Szlovák?

- Félig lengyel, félig magyar vagyok. Apám nagyapja csehszlovák volt, innen a nevünk.

- Micsoda családtörténet! Így már értem a szép, ízes kiejtésed. - a hölgy felállt, és apró, kicsit ráncos kezét kinyújtotta a férfinak. - Az én nevem Erdődiné M. Flóra! Ő itt a barátnőm, Szűcs Istvánné! De mindenkinek csak Kati. - a másik hölgy csak biccentett a számítógép mögül, amit Maximilián is viszonzott. - Igazán illik hozzád a név, Maximilián. Szép, magas férfi vagy! 

- Ó, hát köszönöm! - mondta a férfi nevetve. 

- Ajándéknak szánod ezt a növényt? Csak nem a kedvesednek?

- Nem, csak magamnak, nincs kedvesem. Csupán amolyan lakásavató ajándék magamnak. - apró nevetésén Flóra is elmosolyodott.

- Csak nem új vagy itt?

- De, egy hete költöztem be. A lakótársam javasolta ezt a boltot. 

- Megtisztelő! - mosolygott a másik hölgy, és felállt a gép mögül. - Rossz hírem van, sajnos a beszállítónknál hiány van a konytvirágfélékből és a pálmafélékből is, így egy darabig nem fogunk kapni, talán egy, maximum két hónap múlva. Sajnálom!

- Semmi baj, nem olyan sürgős! Majd visszajövök később, egy hónap múlva mondjuk.

- Rendben, egyet mindenképpen félreteszek neked!

- Köszönöm szépen!

- Mondd csak, Maximilián, mivel foglalkozol? - kérdezte Flóra.

- Festő és kurátor vagyok, de jelenleg itt a gimnáziumban fogok ideiglenesen oktatni művészetet.

- Ó, milyen remek! Hallottam, hogy az előző tanár kórházba került. Milyen szörnyű! - Flóra a szavait lassan, ízesen ejtette ki, emiatt pedig igen kellemes hangzása volt. 

- Igen, borzalmas...

- Biztos vagyok benne, hogy jól fogod érezni magad! - mosolyogva végignézett a férfin, de mosolya hamar eltűnt. Ezt a hirtelen hangulatváltást azonnal észrevette Maximilián is, és tekintetét az idős hölgyre vezette. Flóra észrevette, és kedves, biztató hangon folytatta. - Babonás férfi vagy, nemde? - Maximilián hátrahőkölt egy pillanatra, majd elmosolyodva bólintott. 

- Igen, de honnan vette? - Flóra csak kedves mosolyával megrázta a fejét.

- Még ha fájdalmas is lesz, ne aggódj, ami nem sikerül elsőre, az másodikra menni fog! Az idő a kulcs! - bólogatott biztatóan Flóra, Maximilián pedig a legkevésbé sem értette.

- Mire tetszik gondolni?

- Majd meglátod, ne aggódj! Csak ne add fel!

Az idős hölgy kedves kacsintását követően Maximilián jobbnak érezte, ha most elmegy, így kifordult a boltból, és kedves elköszönés után elhagyta az üzletet. A pulóveres hölgy Flórához fordult.

- Jaj, Flóra, neked miért mániád belemászni mások életébe? Megijeszted az embereket!

- Amikor úgy érzem, hogy segítenem kell, akkor muszáj megtennem. Emiatt vagyok az, aki! Úgy éreztem, kicsit buzdítanom kell, még akkor is, hogy ha később lesz az, ami miatt olyan csalódott lesz.

- Ijesztő vagy, mint mindig!

- De igazam volt eddig mindig, nem? - a nő összeráncolt szemöldökkel bólintott, ajkain pedig apró mosoly bújt meg.

- De bizony! Ez a legijesztőbb része! 

*

..hiszen ami a vége valaminek,
még jelezheti valaminek a kezdetét.
Csupán az idő a kulcs,
ebben a borzasztóan kicsi világban.