A csillag (S.M. fanfiction)

7. rész

A bőröndöm hamar készen állt az útra, de én nem. Megijedtem kissé, féltem anyut egy üres házba hagyni. Tudtam, hogy mennyire fogunk hiányozni egymásnak, ha hetekre eltűnök, de végül összeszedtem magam. Ivan felajánlotta, hogy értem jön kocsival, ne kelljen akkora csomaggal bajlódnom a buszon. Az indulás reggelén korán keltem. Anya ébresztett simogatással, néhány puszival és egy gőzölgő kávéval.

-Jó reggelt -néztem rá nagyot ásítva, és felültem az ágyba.

-Neked is kincsem. Gyere a konyhába vár a reggelid.

-Köszönöm, megyek -szóltam, és anya után mentem. Leültünk egymás mellé és palacsintát ettünk finom házi készítésű sárgabarack lekvárral. Imádom anya főztjeit. Még nem fejeztük be, mikor valaki kintről villanyt kapcsolt. Sejtettem, hogy ki az, és véletlen a csengő helyett, a lámpát kapcsolta fel. Bár, az is lehet, hogy csengetett, nem tudom...

-Nyitok én -pattantunk fel egyszerre az asztaltól, mire elnevettük magunkat, s végül mindketten odamentünk az ajtóhoz.

-Jó reggelt -engedte be Ivant anyu.

-Jó reggelt -mosolygott ránk, majd színpadiasan meghajolt, s kezet csókolt anyámnak -Üdvözlöm, Ivan vagyok.

-Nee -nevettem végig. Micsoda egy őrült.

-Kérlek tegezz. Mint a lányom, engem is Fannynak hívnak.

-Á, értem. Sajnálom, hogy kicsit korán jöttem, de már nem tudtam otthon maradni. Indulni akartam, annyira várom már a beköltözést.

-Még nem fejeztük be a reggelit. Gyere és egyél velünk néhány palacsintát.

Anya a szívemből szólt. Én is pont ugyan erre gondoltam. Ivan szívesen tartott velünk, és annyira ízlett neki anyum palacsintája, hogy többet evett, mint én.

-Én elmegyek átöltözni -jelentettem be, s máris a szobámba voltam.

A ruhámat az este a székre terítettem, már csak fel kellett húznom. Egy egyszerű térdig érő fekete szoknyát vàlasztottam, és egy bézs színű ujjatlan blúzt. Kifésültem a hajam, majd kontyba fogtam össze. Mosolyogva nézegettem magam a tükörbe, már csak a sminkelés volt hátra. Épp a számat rúzsoztam ki, mikor hirtelen megláttam Ivant a tükörben. Mögöttem állt, már ki tudja, mennyi ideje. Ijedtemben a rúzzsal húztam az arcomon egy csíkot.

-Mióta állsz itt?

-Bocsánat, nem akartalak megijeszteni -mondta, s nemválaszolt a kérdésemre. -Várj, segítek leszedni a rúzst.

Fogott egy papírzsepit, és elkezdte törölni vele az arcom, amivel csak még jobban elkente az egészet. Nevetve toltam el magamtól, s megkértem, hogy hagyjon magamra, egyedül gyorsabban fogok végezni. Alig 10 perc alatt már kész is voltam. Ivan és anya a konyhába beszélgettek.

-Kész vagyok, szerintem indulhatunk -álltam meg kissé bizonytalanul a bőrönddel a küszöbnél.

-Szuper, már épp itt volt az ideje -vidáman, csak úgy fél kézzel emelte meg a holmimat Ivan, s kivitte a kocsiba.

-Anyu -szóltam halkan, de ő meghallotta, s közelebbépett hozzám.

-Minden rendben lesz, kicsim. Tudom, hogy nagyon ügyes leszel. Én már most is nagyon büszke vagyok rád -olvastam le a szájáról, hogy mit mondott.

-Úgy szeretném hallani a hangod. Olyan rossz, hogy csak az emlékeimben hallhatlak, úgy hiányzik, hogy normálisan kommunikáljunk...

Éreztem, hogy nem bírom ki. Nem bírtam tovább magamban tartani ezt a szomorúságot. Kitört belőlem, és sírni kezdtem. Már megszólalni sem tudtam, csak zokogtam. Fogalmam sincs, hogy anyu válaszolt -e valamit, de magához húzott és szorosan ölelt, míg kissé megnyugodtam.

-Mindig veled vagyok. A szívedben és az elmédben. Szeretlek és csodálatos leszel a műsorban.

Ezekkel a szavakkal búcsúzott el. Még egyszer utoljára átöleltem, megpusziltam az arcát, és beültem Ivan mellé, aki már vagy fél órája a kocsiban várakozott. Nehéz volt anyutól elszakadni.

-Jól vagy? -kérdezte, mire csak bólintottam, majd elindultunk...

Gps segítségével jutottunk el arra a helyre, ahol vártak minket. Egy hotel volt, és mindannyian a halban várakoztunk. Amikor odaértünk, láttam Diat, épp néhány sráccal beszélgetett. Ahogy észrevett, intett, hogy menjek oda hozzájuk. Mivel Ivan is elment valakiknek köszönni, így én is elindultam.

-Sziasztok -köszöntem néhány méternyire. Akkor tűnt fel, hogy az egyik srácot ismerem. Még első nap találkoztam vele.

-Ő itt James, Oliver, és Mike -mutatott Dia egyesével rájuk.

-Heló ismét -mosolygott rám Mike -Jó újra látni.

-Ti ismeritek egymást? -ráncolta homlokát Dia. Ránéztem Mike-ra, hogy ő vagy én mondjam -e el a sztorit.

-Még első napról -kezdtem, de pont ugyanebben a pillanatban szólalt meg Mike is.

-.... pékségben, miután megtudtuk, hogy tovább jutott a bandánk -válaszolt, s mivel én is beszéltem korábban, csak a mondata végét értettem meg. Elgondolkodva pillantott rám, majd újra megszólalt. -Amúgy tök király, hogy hallássérült vagy, és mégis ilyen jól érted, amiket mondunk, meg, hogy ilyen jó a hangod. -Hirtelen elhalgatott -Remélem, nem bántottalak meg, nem azért mondtam, amit mondtam.

-Nem, ne aggódj -ráztam meg a fejem. Tényleg nem bántott meg, de attól, hogy felhozta ezt a témát, kicsit szomorú lettem. Szívesebben lettem volna már a szobámban, hogy lepihenhessek egy kicsit. -Nem tudjátok, hogy mikor osszák ki végre a szobákat?

-Kb tíz perce kérdeztem, akkor azt mondták, hogy hamarosan. Szóval fogalmunk sincs... -vonta meg s vállát James.

-Most -mutatott Dia a lift felé. Azonnal felismertem az embert, aki a stúdióban is dolgozik. Elkezdték sorolni, hogy ki kikkel kerül egy szobába.

-Fanny, te Michellel leszel. Tiétek lesz a 25-ös.

Bólintottam és elindultam feléjük, hogy átvegyem a kulcsomat. Ekkor tudtam meg, hogy a szobatársam egy nálam 5- 6 évvel idősebb csaj. Hál' Istennek nem egy kis tinihez kellett mennem, tudtam, hogy így több nyugalmam lesz.