A csillag (S.M. fanfiction)

5. rész

Mentorház. Itt ki akartak minket szabadítani egy kicsit a stúdióból, ezért elvittek minket a nagyvárosból. Valahol a hegy közelében állt meg az autó. Amint kiszálltam, érdeklődve pillantottam körbe. Egy nagy épület, amit körül vesz a természet. Sok fa, fű, néhány pad, sok virág. Az egész hely gyönyörű volt. Ha kamerák nem lettek volna, el is lehetett volna felejteni, hogy miért vagyunk ott, de persze minden lépésünket vették...

-Sziasztok -köszöntem a lányoknak, akik már egy asztal körül ültek és beszélgettek. Dia felnézett és intett, de egy percre sem hagyta abba a traccsolást Barbarával. Rajtuk kívül csak a szemüveges lány figyelt rám, mivel mellé ültem le  -Helo, én Fanny vagyok.

-Helo, én Ana -mosolyodott el, majd megfogta a kezeimet -Ah de jó a körmöd! Ki csinálta?

-Én csináltam -válaszoltam, de többet nem tudtam mondani, mert nagyon belelendült és folyamat dumálni kezdett. Amíg nem kezdődött el a felvétel, alig tudtam szóhoz jutni. Minden előadást láthattuk egy kitett tévén. Kezdésként egy olyan lány ment, akit nem ismertem, még csak névről sem. Aztán másodikként Dia. Sajnos nekem fogalmam sincs, hogy hogyan sikerült neki, de a többek arcából ítélve egész jól. De amikor visszajött, azonnal elmondta a tapasztalatait.

-Jézusom, csajok nagyon meg voltam ijedve. Teljesen más így a szabadba énekelni nekik, sokkal személyesebb, ami marhára ijesztő. Szinte két méterre vannak, sokkal közelebb, mint az eddigieknél.

-Oké értjük, de szerinted hogy sikerült? Mit mondtak? -türelmetlenkedett egy másik szőke hajú lány.

-Képzeljétek Ed felállva tapsolt és Shawn is büszkén mosolygott, szóval remélem tovább jutok.

Még két lányt hívtak, aztán én következtem. Éreztem, hogy libabőrös vagyok. Felkeltem és elindultam a mentorok fele. Végig attól féltem, nehogy elájuljak. Amint oda értem eléjük, Shawnra néztem, aki aggódva figyelt.

-Szia Fanny. Hogy vagy? Jól látom, hogy izgulsz? -kérdezte, mire bólintottam, nyeltem egyet és csak utána feleltem.

-Sziasztok. Igen, kicsit pánikolok, hiszen az élőshow kapujában vagyok és nem szeretnék kiesni.

-Adj bele mindent, akkor biztosan jó leszel. Nagyon szurkolunk mindannyian -mosolyodott el, és a többiek egyetértően bólintottak.

Nagyon öszpontosítottam, de tudtam, hogy nem sikerült valami jól. Shawn bíztatóan mosolygott rám, viszont a többi mentor komolyan meredt rám, Ed pedig sajnálkozva. Szomorúan mentem visszafele és útközbe néhány könnycseppem is előbuggyant. Meddigre a lányokhoz értem, már senki nem mondhatta volna meg, hogy elérzékenyültem. Ahogy leültem vissza a helyemre még elkaptam néhány mondatot, ami rólam szólt... Dianak magyarázott az egyik szőke lány rólam.

-Ez a produkció után tuti kiesik -nevetett -És én tuti bent maradok. Hála az égnek.

-Ne legyél már ilyen gonosz! Rossz napja volt ma, de attól nem biztos, hogy kiesik -vett védelembe Dia, mire a szomorúságom ellenére is elmosolyodtam.

-Köszi Dia, de szerintem is kiesek -vontam meg a vállam és oldalra fordultam, mert Ana bökdösött -Igen?

-Bizakodj, higyj Istenben, majd ő segít neked. De most készülnöm kell, mindjárt én jövök. Szorítsatok! -fordult oda a többiekhez is és elsietett. Nem sokkal később a tévén láttuk, hogy megérkezett a mentorok elé. Elkezdte a dalt, de alig fél percen belül megállt. Csukva volt a szája és mindenki döbbenten nézett rá.

-Elment a hangja -tátogta nekem Dia, mikor látta, hogy tanácstalanul nézek rá.

Nem sokkal később zokogva jött vissza a cuccaiért. Búcsúzóul mindenkit megölelt, majd jött valaki szólni, hogy végeztünk és amíg a mentorok visszavonulnak, nekünk szabad elfoglaltság van. Gondoltam sétálok egyet, így elindultam a kikövezett úton. Sok fa és virág mellet sétáltam el. A legszebbekről fotót is csináltam, aztán az út elkanyarodott és én követtem őt. Visszaértem a ház mellé. Az ablakon belesve megláttam a mentorokat. Egymás mellett ültek és valamin nagyon vitatkoztak. Még mielőtt szólt volna valaki, hogy ne leskelődjek és húzzak el, megtettem ezt én magamtól. Az egyik bejáraton bementem az épületbe és a büfé felé vettem az irányt, aztán meg láttam azt a szőke csajt. Ő is azonnal észrevett, mert vigyorogva lépkedett felém.

-Victory a nevem. Ugye tudod, hogy mit jelent? -kérdezte és várt egy picit. Unottan néztem rá és vártam, hogy megválaszolja a saját kérdését. -Hát azt, hogy győzelem! Szóval én fogok győzni, ezt vésd a fejedbe!

-Rendben. Mehetek? Már korog a gyomrom -utaltam finoman arra, hogy éhes vagyok.

-Oké -bólogatott. Valószínűleg nem egy ilyen válaszra számított, így nem tudott mit kezdeni velem.

A döbbent lányt megkerültem, majd haladtam tovább. Hosszan nézelődtem, végül két lekváros buktát vettem magamnak. Kint a napsütésben leültem egy lépcső szélére, de alighogy haraptam néhányat, jött Dia szólni, hogy vissza kell mennünk. Egymás mellett ültünk öten és mind izgultunk. Victoryn is láttam az aggódást, hiába mondta, hogy ő biztos tivább jutt. Elsőként Barbarát hívatta Shawnt, majd Diát, és a másik szőke hajú lányt. Egyikük sem jött vissza, így persze azt sem tudtuk, hogy ki jutott tovább és ki nem.

-Victory gyere te jösz! -szóltak az ajtóból, mire azonnal felpattant.

-Biztos tovább jutsz, ne aggódj -szóltam mosolyogva utána.

-Ez nem is kérdés, alap, hogy én tovább jutok. De te se aggódj. Te biztos, hogy kiesel, szóval puszika -fordult vissza felém röhögve. Lehet magának sem valja be, de aggódik, én látom rajta. A kiesésemen én egyáltalán nem aggódom, csak azon szomorkodom, hogy csalódást okozok sok embernek. Például anyukámnak, a mentoroknak, Ivannak... de legfőképp magamnak. És talán ez fáj a legjobban, hogy az egyetlen lehetőségemet, hogy újra halljak elveszítem...