Demagogia-hun.

Blythe - 4. Fejezet

Reggel éles zizegésre keltem. Nem, egyáltalán nem örültem a dolognak. Morgósan egy fekete pólóban és egy bugyiban sétáltam el az ajtóig. Gondolkodás nélkül felrántottam a kilincset, és ott állt ő, a doktor úr.

- Mondtam, hogy legyél kész. - lökött beljebb az ajtón, majd sétált be a konyhába. - Csinálok reggelit, addig öltözz fel. Vegyél blézert és fond be a hajad.

Komolyan utasít? Hihetetlen, de bemegyek a hálóba, felveszek egy fekete szűk farmert, egy fekete toppot, és egy fehér blézert. Világosbarna hullámos hajam laza fonatba igazítom, majd kontyolom és kifáradok az étkezőbe. Három darab palacsinta pihen egy fehér tányéron pár szem eperrel. Szótlanul leülök a tányér elé, kezembe veszem a kést és a villát.
Felettébb kifinomult mozdulattal ejtem ki kezemből az evőeszközöket.
Igencsak nőies mozdulattal megfogom a ragacsos palacsintát és a számba tömöm.

- Fulladj meg. - mondja az orvos. Értitek az orvos?! Beszarás mik vannak.

- Köhi. - nyögöm. Leküzdöm a falatot a gyomromba, majd egy értelmes mondatot is kipréselek magamból - Mehetünk?

Válaszra nem várva indultam a kijárat felé. Walter futó lépésben követett. Bezártam az ajtót, de nem mozdultam előle.

- Ugye nem az várod, hogy elcipeljelek az autóig? - kérdezi szarkasztikus hangon. Oh, nem, én nem. De el is rabolhat. Úgy is leütném. Kivéve, ha beinjekcióz.

- Nem. Csak nem ültem túl sokszor autóban.

- A Bátrak nagyon furcsák, és visszamaradottak.

- Valahogy úgy.

Helyet foglaltam az anyós ülésen, bekötöttem magam és feszülten vártam a következő perceket per napot. Nincs nagy ingerem erre az egészre.

- A mai napod jó lesz, oké? - mintha olvasna a fejemben. - Elviszlek, bemész, köszönsz, mosolyogsz, elkéred az órarended, valakitől KEDVESEN útbaigazítást kérsz. Jegyzetelsz és ha kérdeznek válaszolsz. Ne emlegesd, hogy Bátor voltál és próbálj meg barátkozni. Ja és a legfontosabb, ne feltűnősködj. Ha vége a napnak érted megyek. És az új barátaidnak felajánlod a fuvart. Oké?

- Te hülye vagy. - fordulok el. Kifelé bámulok az ablakon. Nézem, ahogy elsuhan mellettünk a táj. - Nem fogom ezeket csinálni. Inkább elvegyülök és önmagam leszek.

- Ne légy önmagad. Ez egy új kezdet. Tiszta lap, tudod. Őszintén, bunkó vagy és flegma is. Nehogy önmagad légy.

- Hazudjak, mi? - mosolygok szélesen. Tetszik ez a dolog. Tény, az Őszinte emberek Hazudnak a legjobban.

- Igen. De nem én kértelek erre. Itt vagyunk, szervusz. - pattintotta ki az ajtót mellettem.

Levegőmet benttartva tüdőmben, hajam gyors ellenőrzésével szálltam ki az autóból. Jóformán egy Szia sem jött ki a számon, olyan gyorsan tűnt el Walter. Az iskola vagy mi ez, pontosan ugyan olyan, mint minden más épület. Sok ablak és fehér.
Walterre hallgatva mosolyogva mentem be az épületbe. A recepción elkértem az órarendem. Felettébb izgalmas nap vár rám, mondhatom. Egy nagy csoport fiatal nevetgélt nem messze tőlem. Ismét csak követve a doktor úr szavait, odamentem.

- Bocs, hogy zavarok, de új vagyok itt, és nem igazán tudom merre van a földrajz labor. - veszem fel az arcomra a jókislány arcomat. Már ha van olyanom.

- Új, mi? - nevettek rajtam. Hát persze, hogy rajtam. Ki máson? Még mindig mosolyogva álltam a nép közepén. Mindenki magasabb, mint én. Utálom, ha valaki magasabb nálam, olyan lenézőnek tűnnek. Azok is. Mindegy.

- Szóval, senki nem mutatja meg a labort? - erősödtem tovább, Istenemre mondom lassan magamon nevetek.

- Majd én. - válaszolt egy fiú jó pár perc múlva. Miért ilyen nehéz ez az apró dolog?