Demagogia-hun.

Blythe - 3. Fejezet

Szúrós tekinteteket magamon érezve, mocsokkal díszítve, leszegett fejjel lépkedtem a fehér ruhás alakok felé. Senki nem ünnepelt és senki nem tapsolt. A Bátrak csordaszellemmel szaladtak ki a kapun. Istenemre mondom Alícia meg fog halni. Az Őszinték megvárták még megáll a vonat, de én, beugrottam a mozgó járműbe. Túl csúnyán néztek rám ahhoz, hogy el ne forduljak. Nem vagyok idevaló. Több szempontból sem, például túl jól hazudok, túl sok baj és rossz áll mögöttem. És itt nem csak a csintalan gyerek kor, ami zavarhatja őket.
Nem beszélgettem senkivel a hosszú úton. Néztem a száguldó tájat és életemben először leültem a vonaton. Kényelmes, kipárnázott ülésre.
Szinte el-el bóbiskoltam. Egy idegen, mert hogy is lehetne ismerős, kocogtatta meg a vállam.
Egy kék ismétlem kék zakós fiú volt olyan bátor - szóvicc :3 -, hogy megközelítsen.

- Mi van? - bunkóztam szegénnyel, de akkor megérdemeltnek láttam.

- Hahhh - sóhajtott mélyen -, leszálunk.

- Ok. - és semmi Bocsánat kérés vagy hasonló. Ismét hoztam a formám.

A nagy tömeggel vonultam le az álló helyzetű vonatról. És lám, így is ugyanaz a végeredmény. Ünnepelt a nép. Többnyire azokat, akik eleve ide születtek. Idén egy Őszinte sem váltott csoportot. Nagy, kikerekedett szemek kísérték lépteimet.
Igazából a város közepén vagyunk. Hatalmas házak, sok ablakkal és modern dolgok. Olyanok, amiket az Anyám talán még nem is látott. Hatalmas téve, vagy kivetítő vagy csak eleve így készült házon láthatom magam. Magammal szemben állok. Egy másik házon az ünnepséget láthatja az oda tévedő. Beszaràs mik vannak.

A tömeg előre indult. Mit tehettem volna? Követtem őket. Előre, be a hatalmas épületbe.

Odabent is rengeteg ember, túl sok ember. Utálom, mikor hozzám érnek. A fiatalok felsorakoztak a recepción. Egy tetszőleges soknak a végében álláspontot foglaltam. Meglepő, hogy milyen gyorsan haladt a sor.

Megálltam a nő előtt. Nem szóltam egy szót sem. Nem tudtam mit kéne mondanom.

- Neve? - kérdezi rám sem nézve.

- Blythe Thunderbird. - vetem oda halkan, nem akarom, hogy tudják ki vagyok. Nem tervezek sok időt itt tölteni.

- Köszönöm. Csoportja?

- Ha nem látná, maga előtt állok, logikus, hogy Őszinte. Nem?

- Előző csoportja?

- Bátor. - mondom sokkal hangosabban, mint kellene.

- Köszönöm. A házszáma és iskolája címét, a kulcsokkal egyetemben a chippelés után megkapja. A hatosba menjen, balra.

Értetlenül álltam a nő előtt. Chip, hatos ajtó, elosztanak minket a városban?

- Menjen már! - nézett rám a nő. Vaskos műszempillái, szemöldökéig felvitt kék szemhéjpúdere és a száj ráncaiba belefolyó rózsaszín rúzs azonnal távozásra késztetett.

A hatosig mentem, balra. Úgy, ahogy mondták. Az ajtó egy másodperc alatt csapód az orromra. Egy síró sötétkék zakós fiatalember jött ki rajta. Nem meglepő. Öblös léptekkel vonultam be a terembe. Egy férfi fehér köpenyben, nagy pisztollyal várt rám.

- Neve? - kezdi ő is. Ezek az Őszinték nem valami böbeszédűek.

- Blythe Thunderbird. - a nevem hallatán persze elnevette magát. - De mókás én vagyok az, igen. Na haladjunk hapsikám.

- Elnézést. Innen nem messze fog lakni, a rózsaszín kulcs a kapué, a narancs a riasztóé és a zöld a házé, ez a pici kék pedig az iskola szekrényé. - hallottam az információt és memorizáltam azt. A pulton, ami valószínűleg nem nekem lett a falhoz állítva, foglaltam helyet.