Közös Távozás-Changlix

🌌19.rész🌌

(M)

Felix pov...

.•Visszaemlékezés•.

Még  8.ba volt.  Utolsó évünk együtt... Szeptember 31......
Most így vissza gondolva egy teljesen más ember voltam akkor. Nagyon undorodtam magamtól, de most se változott a helyzet, sőt csak rosszabb lesz, ha emlékszem ra. Elfog a gyomor görcs, ha csak eszembe jut, hogy mostmantól újfent egy közösségbe kerülnénk... De kezdjük az elején....

Suliba ültünk utolsó óra előtti szünet van. Éppen Én, San, Jackson, és Wonho ültünk kint a padon.
Éppen beszélgettünk, de én nagyok elmbambultamhattam, mert csak egy lengedező kezet láttam meg magam előtt.

-Lixieee-

-Ha? Bocsi csak elkalandoztam.-mondom, miközben kínosan mosolyogva vakargatom tarkóm.

-Nyugi, arról beszéltünk, hogy ma elmehetnek moziba. Mit szólsz?-kérdezte kedvesen mosolyogva Jacks.

-Oke menjünk.-mondom mosolyogva.

/Idő ugrás/

Wonho az egyik esti horrora foglalt időpontot, ami nekem kicsit sem tetszett. Tudja, hogy ki nem álhatom a horrort, és a többiek is tudják, akkor miért? Meg 5 perc séta és odaértem a mozi elé.
Nem sok kellett hisztizni kezdtem, hogy miért horror, a többiek mondták, hogy egybe nem halok bele. De én csak mondtam a magamét, és ők is. Sértegettem ott ahol tudtam, ők se voltak restek. /Hogy miért kezdtem el sértegetni? A mai napig nem tudom./
Ennek a vége az lett, hogy egy 15 percig tartó vita után haza indultam. Haragudtam... /de ezzel nem csak egyedül voltam./

Másnap nem láttam egyiket se suliba...sőt egészen jövőhét hétfőig nem láttam őket.

Mikor a padomba ültem és vártam, hogy Wonho le üljön mellem, ő nem állt meg mellettem, sőt rám se nézett, úgy ahogy a többiek.

Nem értettem semmit se, mikor meg odaakartam menni hozzájuk akkor olyan furcsán néztek rám, hogy inkább meg se közelítettem őket...

Mikor már hetek teltek el így, feladtam. Elvesztettem 3 nagyon fontos személyt az életembe.
És miért? Mert egy hisztis picsa vagyok. Ez előtt is voltak vitáink, és leginkább mind miattam volt. Nagyon elvittem magam. Vagy nem volt jó valami, vagy nem tetszett valami, vagy egyszerűen csak hisztis voltam és állandóan hisztiztem. Azt sem tudom mostmár, hogy eddig, hogy bírták mellettem. Tiszta toxic vagyok. Miért igaz annyira az a mondás, hogy akkor jövünk rá kit/kiket vesztünk, mikor mar elvesztettük őt/őket? (Vagy hogy is van ez.)........

/megint idő ugrás.../

Második félév 2.hete. Ennyi idő után semmi sem változott. Rajtuk kívül. Ők teljesen megváltoztak. Új barátaik lettek, szinte már egy bandába verődve. Mindenbe új. Szinte új emberek akiket én nem ismerek. Verekedtek, buliztak, csajoztak, a tanárokat kikészítették. És engem is minden szó hunélkül gyepálnak el legnagyobb örömömre napi szinten.

Ma is mentem volna haza, próbáltam minden erőmmel elkerülni őket, de ez nekem sose jön össze.
Az iskolához közeli sikátorhoz mentünk. Túl ismerősek már az itteni fém kukák, meg az  itthagyott WC csészék.

-Mi van Lixie?- kérdezte undorodva Wonho. A szívem majd kiszakadt a helyéről...olyan nyomasztó érzés, annyira szét feszít, olyan érzés mintha benyúlt volna a testembe megfogta volna a szívem és meg szorongatta volna, majd beleállított volna egy kést is. Borzalmas volt, a bűntudat marta a lelkem és a tudatom is.

-Mivan mit nézel?-kérdezte ugyanolyan hang színnel San, és a kést megforgatta a szívembe.
-Nem elmondtam már neked egy párszor, hogyha veled szembe állunk akkor nem nézel ránk!?-mondta, majd meglökött amitől a földre estem, majd arcon köpött.

Nem kellett sok a táskámat lerángatták rólam, Jackson a csípőmre ült és bele verte a fejem a földbe, amik a hóntompított egy keveset,majd teljes erejével ütni kezdett ott ahol ért.
Amikor ezt megunta  felállt és mind a hárman rugdosni kezdtek ott ahol tudtak. Eddig mindent szó és hang nélkül tűrtem magzatpózba miután felkelt  rólam. Tűrtem a fájdalmat, mindent. De mikor abbahagyták a rugdosást és fel rángattak a földről odavittek egy csészéhez és oda kezdték ütögetni a fejem. Mikor ezt is abbahagyták egyszerűen csak beletettek a nagy fém kukába és ott hagytak.

-Ha holnap esetleg nem jönnél, később annyival többet kapsz ribanc.-mondták, majd végleg magamra hagytak.

Könnyeimet útnak engedve sírni kezdtem a bűzölgő kukába. De az sem érdekel ha egy patkány a cipőm rágcsálná. Mindenem majd szét szakad, a fejem mindenhol is vérzik már érzem, hogy fel van dagadva. Forró könnyeim égetik arcomat. Csak sírtam és sírtam, hisz egykor nem is olyan régen meg barátok voltunk. Most meg itt tartunk. Vagy lehetett azt barátsággal hívni? Vagy csak eltűrtek? Az lett volna az utolsó csepp?? Hát ezt már sose tudom meg.

Kimásztam nagy nehezen a kukából. Úgy ahogy sikerült a fájdalomtól megigazítottam magamon a kabátomat, és elmentem süsüvel a fejemen egy közeli parkhoz ahol kerestem egy tisztább részt, vettem a kezembe egy marok havat es óvatosan odatettem az arcomhoz. Nem érdekelt, hogy hányan néznek bolondnak, hülyének, én csak óvatosan töröltem és hűtöttem az arcom. Később haza mentem, anyáék szokásosan nem voltak otthon, majd holnap mentem ugyan úgy iskolába és minden folytatódott ugyan úgy mint eddig. Suliba mentem, suli után megvertek, anyáék meg nem voltak sose ott nekem, se otthon.

.•Visszaemlékezés vége•.

Mikor befejeztem, mind a ketten zokogtunk. Én az újabb felszakadt sebek miatt, az emlékek miatt, újra éreztem minden rossz mozzanatot, fájdalmat amit szinte egész 8.ba el kellett viselnek. Bin meg nem tudom.
Mikor nagyjából sikerült megnyugodnunk egymás miatt, akkor szorosan magához ölelt. Annyira imádom az ölelését, annyira imádom az illatát, annyira jó az erős karjai között lenni, annyira biztonságba érzem magam. Annyira szeretnék abba a tudatba élni, hogy ő csak az enyém, hogy engem ölel, hogy engem csókolna, hogy csak hozzám ér úgy. Nagyon boldog lennék, annyira jó lenne.

-Annyira szeret.....-

Hihihihihi🥲🥲