Norrum Öröksége

Első fejezet (1/2)

Prológus
A világ születése

A bölcsek azt mondják, kezdetben nem létezett semmi, csak az Üresség. A végeláthatatlan sötétség, ami vastag lepelként borult a mindenségre, szerte a világegyetemben. Ez alól egyetlen kivétel volt. Egy fény pont az árnyak tengerén, egyetlen sziget melyet elborított a fény. Egy ragyogó birodalom a semmiben, melyet a lakói csak úgy neveztek: Anor'athin, vagyis az Örök Birodalom. Arany csarnokait sosem szennyezte kétség, vagy félelem, ezüst oszlopai oly' szilárdan tartották a roppant és csodás épületeket, mintha magának az örökkévalóságnak emelték volna őket, hatalmas terein a szökőkutak éjjel s nappal csobogtak, vizük szinte az Üresség végtelenjéig lövellt, mintha csak hírt akarna adni a birodalom pompájáról és fenségességéről. Mert valóban az volt, akár a nép mely alkotta és lakta. A fény és láng eleven megtestesülései voltak ezek, akik magukat csak úgy nevezték, Anor, az Örökök. Ám népem csak úgy ismerte őket: A sárkányok. Az Anornak egyetlen célja volt: Eljuttatni a fényt az ismeretlen világ minden szegletébe és óvni az élet azon formáit amelyek gyengébbek voltak náluk. A birodalom pedig egyre nőtt és tágult. Korszakok hosszú során át békében éltek egymás között, mentesen minden külső fenyegetéstől. De a béke nem tarthatott örökké, mert az Ürességből egy eddig ismeretlen faj tűnt fel, egy faj akik hatalma az Anoréval vetekedett, ám céljaik ellenkeztek. A káosz és sötétség lényei voltak ezek, akik újra és újra megostromolták Anor'athint hogy semmivé tegyenek mindent, amit a sárkányok alkottak, vagy elértek. A csaták és a háború kegyetlen volt, mindkét faj oldaláról rengeteg áldozattal, ám úgy tűnt az Anor lassan alulmarad, mert bár közel mindenható faj volt a sárkányoké, nem tudtak diadalmaskodni az általuk Külső népnek nevezett faj és azok vezére ellen. A háború végnapjaiban az ellenség szinte felőrölte az Anor seregeit, de hatalmas áldozatok árán, ha legyőzni nem is, de fogságba ejteni sikerült a támadók vezérét, ezzel megtörni az ostromot és a sereget szétzilálni. De még fogságban sem találtak módot rá hogy végezzenek vele, hát Naarsan, minden Anor ura más lehetőség nem lévén úgy döntött bebörtönzik az idők végezetéig, hogy többé ne legyen ki vezeti a Külső népet. Így egy születő világ magjába zárta és földet alkotott köré, új fajokkal, hogy ők őrizzék a fogoly álmát. A neve pedig Ardya'telaar, vagyis Ardyss koronája lett, Naarsan szerelme és párja tiszteletére. Az élet kisebb formáinak megalkotása nem jelentett kihívást Naarsan atyánk erejének, így született minden növény, a folyók halai, az erdők és mező minden vadjai és az ég madarai. A magasabb élet teremtése viszont közel lehetetlen volt, hisz olyan lények kellettek akik értelmesek és gondolkozni is képesek. Ehhez azonban lélekre volt szükség, ám ez meghaladta az egész Anor tudását. Így Naarsan és Ardyss a saját lelke egy részét adta az első börtönőröknek. Naarsan lelke szilánkjait az emberek ősatyjai kapták meg, ezért nevezzük máig is őket Naarsan gyermekeinek. Az ő arcukon azóta is az ő harciassága, keménysége és természete tükröződik. Ardyss gyengéd lelkéből pedig a tanácsban bölcs, csatában mozgékony tündék kaptak életet. Ők lettek Ardyss gyermekei, kik mind részesültek az ő kegyéből és méltóság teljes lépteik a mai napig Ardyss szépségét és kecsességét idézik. Vezérként pedig, Naarsan a csaták egyik legvitézebb harcosát, önön fiát adta a gyermekeknek, akik közt Norrum király lett, aki az emberek formájában járt a gyermekek közt, szüleit pedig istenként imádták. Anor'athin pedig mindig Ardia közelében maradt, fénylő korongként az égbolton, mely folyamatosan fényárban úsztatta a világot, ezzel is reményt adva a gyermekeknek, hogy ha az Anor figyeli őket és ha kell segitségükre lesz. Azóta közel háromezer év telt el. Az emberek és tündék benépesitették Ardiat, hatalmas birodalmakat emelve, bőségben élve, hála az isteneknek. Ám a gyermekek lassan elfeledték eredeti céljukat és lassan az árnyak is újra nőni kezdtek. Lassan pedig eljön az idő, mikor a világ sorsan talán az ő vállukon nyugszik majd.