Norrum Öröksége

Első fejezet (2/2)

Második rész.

Csak most fogta fel hogy már nem a hold ami be világít a függöny résein, de az immáron magasan járó nap és csak most vette észre hogy nincs egyedül a szobában. Nirath, a csapos fia állt az ablak előtti asztal mellett egy tálcával a kezében és nézett rá felvont szemöldökkel.
-Nem, Nirath vagyok, ez pedig reggelid. -A férfi megrázta a fejét hogy az álom maradékát is elkergesse szemei elől. Kellett pár pillanat hogy felfogja hol is van és ki is áll előtte.
-Áááh, a vaddisznós srác.. -Ki szállt az ágyból és egy alapos nyújtózkodás után a székre dobott ingért nyúlt. Nirathnak ennyi idő alatt bőven volt ideje szemügyre venni a másik felsőtestét. Bár nem azért hogy az izmaiban gyönyörködjön, sokkal inkább mert lenyűgözte az azt borító sebek sokasága. Szinte egymást érték a hegek az oldalán és a mellkasán. -... Amúgyis beszélni akartam veled. Bátor amit tegnap tettél. -Az immár felkerült ing miatt a fiúnak is sikerült visszanyernie a koncentrációját. -Bátor és bolond. Tényleg lószarral dobáltad meg őket?
-Friss terméssel. -Bólogatott elégedetten.
-És ha egyszer elkapnak? Erre nem gondolsz? Nem annyira élvezetes ha felkoncolnak valakit. -Rázta a fejét mosolyogva. Őszintén csodálta a fiú bátorságát. Leginkább mert a gyermekkori énjére emlékeztette, talán még kis nosztalgiát is érzett amikor vele beszélt. -Ez a ..."Lagnaron" meg nem olyannak tűnik mint aki viccel azzal hogy megöl.
-Ahhoz előbb utol kell hogy érjenek. -Dicsekedett a falnak támaszkodva a fiú- Az meg nem fog bekövetkezni amíg vakokkal van körülvéve. Komolyan, nem egyszer volt már hogy üldözés közben elfutottak mellettem, mintha ott sem lettem volna. -Az idegen egyre jobban ráncolta a homlokát, mint aki egyre jobban elmélyed a másik szavaiban, egyre jobban gondolkozna a jelentéseiben. -Utálom ezt a helyet. -zökkentette vissza a valóságba Nirath. - Ha még egy paragon, Norrum gyermeke, akinek népünket kellene védenie is csak fosztogatni tud, kiben bízhatunk egyáltalán...? - A férfi tekintetében egyszerre tükröződött harag és elkeseredés a hallottak után. Inkább csak megveregette a fiú vállát.
-Remélem még sokáig nem fog elhagyni a szerencséd. Viszont, bár nagyon guszta ez a.... -Nézett az asztalon lévő tálra és benne a pépés masszára.
- Kukoricakása - Fejezte be helyette a fiú.
- Kukoricakása, de nem szokásom reggelizni, szóval most nem élnék a lehetőséggel, ha nem gond.
A fiú kiment a szobából, magával véve a tálat, ugyanolyan érintetlenül ahogy bevitte. Pár perc telt csak bele és a férfi is követte, immáron rendesen felöltözve, bár páncél nélkül, csak a kardja lógott a hátán, hisz a múlt éjjel szerzett magának pár rosszakarót, jobb volt inkább számítani rá, hogy nézeteltérésbe keveredik. Kilépve a fogadó központi helyiségbe egész furcsa volt hogy milyen kihalt a hely, a tegnap éjjeli mulatozások után. A tűzhely most sötéten bámult bele a semmibe, a hamu sötétjében csak néhány parázs ragyogott mint csillagok a tiszta nyári égbolt sötétjén. Az asztalok mellett lévő padok némelyike hol feldöntve fetrengett, hol úgy állt mint ahogy az azt készítő asztalos mester anno odatette. Köztük pedig a csapos felesége sepregetett. Nem volt túl idős nő, alíg lehetett túl a negyvenen, mégis olyan fiatalosnak és lendületesnek tűnt, akár egy húszéves. Ahogy meghallotta a padló recsegését, felkapta fejét és különös, szinte lilás tekintetét az idegenre emelte. Ebben ahogy elnézte, a fia rá hasonlít, még ha minden mást, mint az izmos testfelépítést és az éjfekete hajkoronát Nirath az apjától örökölte.
- Szép jó reggelt! Hogy aludt? - Köszönt rá udvariasan mosolyogva.
- Köszönöm, jól! Meglehetősen kényelmes az az ágy. - Fordult vissza egy pillanatra a szobája felé mutatva. - A csaposunk merre jár?
- Ronath bement a városba, a beszerzést intézni. De én is ki tudom szolgálni ha szeretné.
- Nem, dehogy, ilyen korán nem szeretek inni. - Mentegetőzött, mert ahogy bele gondolt, kénytelen volt megállapítani hogy ez tényleg úgy hangzott mintha életét a bor és sör élvezetének szentelné, mintha azzal feküdne és kelne. - De talán ön is tud segíteni. Nincs véletlenül a közelben egy folyó, vagy tó, ahol az ember felfrissítheti magát? - A nő egy pár pillanatig gondolkodott mielőtt válaszolt volna.
- Ha fürdeni szeretne, innen keletre úgy tíz percnyi séta után talál egy holtágat, ha az megfelel.
- Remek! Köszönöm! - Mosolygott vissza kedvesen.
Odakint, a fogadó előtt, a napfény szinte elvakította abban a pillanatban hogy kilépett rá. Egy kevés hunyorgás után, a napra pillantva meg kellett állapítania, hogy jóval tovább aludt, mint szerette volna. A nap lassan már átbukott a nyugati féltekére, de egyelőre még mindig azt kellett követnie, hogy elérje azt a bizonyos holtágat. Valóban, nagyjából tíz perc után, miután átverekedte magát az egymáshoz talán túl közel nőtt bokrok sűrűjén és az alacsony fák tengerén, hamarosan hideg víz friss illata csapta meg az orrát és miután az utolsó, makacs bokron is átvágta magát, végre szeme elé tárult a sima, csillogó víztükör, amit nyári napokon a fölé boruló faágak árnyas zuggá varázsolhattak, most azonban a még csupasz ágak között átragyogott a tavaszi nap, egy egy foltban felmelegítve a vizet. Pár perc múlva a férfi már úgy állt a parton, mint ahogy sok évvel ezelőtt az édesanyja a világra hozta. Ruháit egy fa ágára akasztotta, pallosát ugyanannak a fának a törzséhez támasztotta, ő pedig megindult előre, lassan eltűnve a még szinte fagyos vízfelszín alatt.
Nem lett volna szabad pár percnél többet kibírjon a hideg hullámok között, mégis immár több mint negyed órája élvezte a vizet, nem törődve fagyos ölelésével. Megnyugtatta az egész testét a hullámok lágy simogatása és magában a víz közelsége. Ahogy behunyta a szemét és fejét a felszín alá merítette, néha már egy alakot vélt kirajzolódni maga előtt, egy kecses és nőies alakot, ilyenkor pedig mindig egy név ötlött az eszébe, nem mintha valaha el is hagyta volna azt, akár egy pillanatra is. Alarin. Ezen alkalmakkor pedig, mindig csalódottan bukott fel új levegőért.
Jóval dél után járt már az idő, amikor először zörejekre lett figyelmes, a parti bokrokból. Folyamatos, lassan előrehaladó hangokra, amik felé közeledtek. Nem vad, csörtetés volt ez, amit egy vaddisznó keltene, se nem csendes nesz az aljnövényzetből, amit a rókák osonása okoz. Nehéz, döngő léptek voltak, amik előtt egész bokrok nyíltak szét, utat engedve termetes zaklatóiknak, amik nem lehettek mások, csak emberek. Halkan, lassan a part felé evezett, ahol lassan kiemelkedett a vízből és magához vette a fa tövében heverő pallost, kihúzva hüvelyéből, félre dobva a tokot. Finoman lépkedett, egyre közelebb a hang irányába. Hamarosan már csak méterek választották el a zajtól, akkor pedig, két kézre fogta a fegyverét, maga mellé emelte és kifordult egy fa árnyékából, készen rá, hogy lesújtson.
-Még egy lépés és a nyak ... -Belefagyott a szó, mikor felfogta mit is lát. Az életére törő, felfegyverzett férfiak helyett, két fiatalabb nő állt vele szembe, nehéz ruhás zsákkal mindegyik vállán. Feltehetően éppen mosni indultak. Ijedtségükben bele fagyott a szó mindkettőbe, amit a férfi is észrevett. Megköszörülte a torkát és próbált valamit kinyögni. -Elnézést hölgyek, sosem lehet elég óvatos az ember. -Leengedte a pallost, félre állt és csak utána folytatta. -Kérem ne haragudjanak. További szép napot! -A nőkön, bár még mindig látszódott a rémület, lassan egy egy mosoly lett úrrá mindkettő arcon és mikor odébb álltak, a férfi még hallotta, ahogy kuncogást és beszélgetést visz felé a szél.
-Szentséges Naarsan! Láttad azt a kardot?
-Láttam hát és nem bánnám, ha ellenem használná...!
-A pallost mondtam te szamár!
A férfi csak mosolygott, majd szépen lassan felfogta, hogy még mindig meztelen.
Percek múlva, immáron ruhában indult el nyugatra, amerre a fogadót sejtette. Még mindig mosolyogva lökte félre az útjába eső ágakat, néha elkalandozva gondolataiban. Egy ilyen kalandozasból, ahol képzeletben már a nem olyan messze lévő Szürkületben, a birodalom fővárosában járt szeretett kedvesével. A ritmusos kopogás azonban vissza szólította a valóságba. Egy ritmusos kopogás, ami nem is olyan messziről, a fák közül jött. Furdalta az oldalát, mégis mi lehet az, hát miután elhatározta, hogy nem törődik vele, csak elindult a hang irányába. Két perc sem kellett és mozgást látott a ritkuló fákon túl, kicsit közelebb érve pedig azt is látta már mi az. Nirath, a csapos fia volt, egy szalmazsákból és pár deszkából készült bábu társaságában. A fiú kezében egy fakardot forgatott, amivel időről időre rácsapott a bábura, hol a testére, hol a fejét helyettesítő favödörre. Az idegen megállt kicsit távolabb, a háta mögött egy fának támaszkodva és onnan figyelte mit művel a fiú. Látszott rajta hogy kezdő, de be kellett vallja, egész ügyesen bánik a karddal, annak ellenére hogy feltehetően önnön magát tanította, így hát talált kivetnivalót a tudományában.
-Szélesebb terpesz! -Kiáltott oda neki és lépett ki a fák takarásából. A fiú összerezzent ahogy megfordult és az idegen felé szegezte a kardot, azonban mielőtt ezt megtehette volna, szinte szó szerint eltűnt a férfi szeme elől egy pillanatra, aki bár egy pillanatra meglepődött, mégis ugyanolyan nyugodtan folytatta, mint ahogy elkezdte. -Ha így állsz az első védekezésnél a földre kerülsz. Látod? -Elé érve finoman meglökte a fiú mellkasát, ami bőven elég volt ahhoz, hogy az inogni kezdjen.
-Ooh, a Pités hapsi. -Mondta miután visszanyerte egyensúlyát és jobban szemügyre vette az idegent.
-A lószaros srác. Nirath, ha jól mondom? -Nirath csak bólintott, miközben kínos és aggódó pillantásokat vetett a bábura. -Nem mondom el apádnak. Ügyesen bánsz a karddal! Ki tanított?
-Senki! -Húzta ki magát büszkén a fiú. -Magamtól sajátítottam el mindent amit tudok!
-Hhhm... Érdekes... -Mormolta az idegen, a kezében lévő faággal játszva, amit a következő pillanatban meglendített a fiú felé oldalról. Nirath még időben reagált és védekezett. Az ág lepattant a kardjáról, azonban a férfi nem tétlenkedett, egy elegáns és gyors mozdulattal egy újabb ívet írt le az ággal és mire a fiú észbe kapott, már a torkának szegezte a darab fát. -Ügyes vagy, de gondolom élő ember ellen nem gyakoroltál még! -A fiú összehúzta a szemöldökét, félre lökte az ágat a torkától és függőlegesen csapott a férfi felé. Az csak egyet lépett oldalra, egyet előre, majd kitette a lábát Nirathé mögé és finoman meglökte a mellkasát. A fiú ismét elvesztette az egyensúlyát és egy pillanat múlva már a földön ült, felette az idegen, aki röptében elkapta a fakardot és most azt tartotta Nirath felé. -Van benned spiritusz, azt meg kell hagyni. -A kardot átdobta bal kezébe és a jobbját odanyújtotta a fiúnak. -Fogtál már valódi fegyvert a kezedben? -Kérdezte miután felsegítette.
-Hogyne fogtam volna! -Húzta ki magát büszkén, szinte kikérve magának a kérdést és a markába vette a derékövébe csúsztatott tőr markolatát.
-Fegyvert mondtam. -Húzta fel szemöldökét a férfi. -Nem cipó szeletelőt. -Leemelte válláról az ott lógó pallost és kihúzta hüvelyéből, a földre állítva, ami így csaknem nagyobb volt mint a fiú. Nirath szája tátva maradt ahogy végigmérte a fegyvert. Látott már életében több hosszúkardot is, de ily nagyot, ilyen formában még sosem. A gondosan befont, hosszú markolatot felül egy sárkány fejet formázó gomb zárta, míg alul egy csavart keresztvas óvta a forgató kezét. Az igazán érdekes a széles penge volt, amin vörösen csillogott a napfény és aminek tövében fűrész fogaihoz hasonlóan csipkézték ki a penge élét, még riasztóbbá téve, az egyébként közel két centis fogakkal. Ami viszont igazán szemet szúrt a fiúnak, az a fogazat két oldala közti szimbólumok voltak.
-Do..ran...lothin... Doran'Lothin?
-No csak?! Ismered az Anor nyelvét? -Húzta fel szemöldökét a férfi meglepetésében. -Doran'lothin, azt jelenti "Sárkánytánc".
-Csak olvasni tudom, meg egy két szó jelentését. Apám a seregben megtanulta és megpróbálta átadni amit tud. Ezek szerint ez a fegyver az óidőből származik? Anorathi műhelyben készült?
-Anorathiban bizony, majdnem idősebb mint a világunk... Bár a háború után leginkább sárkányvadászatra használták. A dezertőrök és árulók ellen. Tudod mit? Bár ez az egyik legnagyobb kincsem, de neked megengedem hogy megfogd. Emeld meg, ha tudod! -Azzal elengedte a markolatot. A kard előre dőlt, a fiú felé, aki bár hamar reagált rá, de minden erejét bele kellett adni hogy megtudja tartani, hát még amikor megpróbálta megemelni. Nirath nyakán és kezeiben az összes ér kidülledt, összeszorított fogai között pedig halk sziszegés szűrődött ki a világba. Nem volt gyenge fiú, egyáltalán nem. De mégis, a kard nehezebbnek bizonyult, mint bármilyen mázsás zsák, vagy láda. Azonban megemelte és hamarosan már a penge hegye a fellegeket kémlelte, még ha ez csak úgy is lehetett, hogy a fiú a kard lapját megtámasztotta a mellkasán. Büszke mosollyal nézett az idegen felé, majd utána rögtön a bábu felé. -Óvatosan, nagyon... -A fiú lesújtott a karddal, vagy inkább a gravitáció húzta lefelé, neki a bábunak, amin oly könnyedséggel haladt keresztül, mint kés a forró vajon. -Éles....! -Nirath szeme kikerekedett, amint igazán felfogta mi is történt. De ünnepelni sem tudott, hisz a férfi már ott is állt mellette, kezébe fogva a markolatot. -Inkább elveszem, mielőtt a karod lesz a következő! -Nevetett az idegen, majd újra hüvelyébe csúsztatta a pallost és a vállára vette.
-Ez hihetetlen volt! Meg sem éreztem mikor keresztül vágta!
-Ilyen egy igazi mestermunka! Gyere, üljünk le kicsit! -A férfi kényelembe helyezte magát egy egyszer volt dicső fa tönkjén, Nirath pedig pár méterre tőle egy kidőlt fatörzsön. -Szóval titkolod apád előtt hogy gyakorolsz?
-Sajnos muszáj. Ellene van, hogy bármi közöm is legyen a sereghez. Óvni akar, sajnos túlzottan is.
-Téged viszont gondolom annál jobban érdekelne a katonaélet! -Nirath válasz helyett csak némán bólintott. -Igazából megértem apádat. Nem csupán kalandokból és győzelemről szól. Sajnos sokkal többször jut osztályrészül a gyász, a csüggedés és a kín.
-Akkor te mégis miért lettél katona? -Kérdezte felvont szemöldökkel a fiú.
-Az én apám, pontosabban a fogadott apám máshogy gondolkodott, mint Ronath. Ő jelölte ki ezt az utat számomra, nem volt választásom.
-Bánod hogy így lett?
-Őszintén? -kezdett bele rövid hallgatás után a férfi. -Rengetegszer. De egy idő után az emberhez nő. Mára már nehéz lenne máshogy elképzelni az életem.
-Mint egy paragon! -Mosolyodott el Nirath, majd ugyanolyan gyorsan tova is tűnt a mosoly. -Már amelyik a dolgát teszi, nem mint Irígy.
-Lagnaronra gondolsz?
-Lagnaronra! -Bólogatott a fiú. -Régen rengeteg dolgot hallottam a hőstetteiről. Kicsit még fel is néztem rá... Aztán meg kellett ismernem milyen is valójában.
-Okos fiúnak tűnsz, mondd csak, mit tudsz a paragonokról? -Kérdezte egy elnyújtott sóhaj után az idegen.
-Hát... Az első uralkodónk, Norrum a halála előtt minden erejét hét részre osztotta, a lét hét pillére szerint és hét kiválasztott embernek, vagy tündének ajándékozta. Azoknak akik képesek elviselni a terhet amit egy isten ereje jelent. Ők lettek a paragonok, Norrum gyermekei... Azaz... Csak hatan vannak. A hetedikről, Büszkéről nem tudni semmit, hogy felébredt e már, hogy létezik e, vagy hogy egyáltalán mi olyan erő maradt még, amit megörökölhetne. Senki sem tudja mi lehet a hetedik pillér!
-Ezt nevezem! -Tapsolt színpadiasan a férfi. -Mintha tankönyvből olvastad volna! Apád szépen kitanított.
-Ha már apám, jobb ha indulok, mielőtt keresni kezd! -Felállt és leporolta magát. -A fogadóba tartasz?
-Menj csak egyedül, sötétedés előtt még szeretnék egyet sétálni, esetleg bemenni a faluba!
-Tégy úgy! -Csak most jött rá valamire, ami eddig nem is igazán tűnt fel neki, vagy csak nem zavarta. -Van egyébként neved is?
-Nevem? -Mosolyodott el a férfi.- Az van, de mire megjegyeznéd, lehet már birodalom túloldalán leszek. Ne bajlódj vele! -Mondta, majd búcsút intve bevette magát a fák közé és elindult a legközelebbi falu irányába, Nirath pedig hazafelé indult, beletörődve hogy nem kap választ, de nem is zavarta. Jobban lekötötte, hogy minél előbb beszéljen az apjával.
Ronath éppen a városból hozott árut pakolta le egy szekérről, mikor fia sietve kifutott a fák közül. Egészen a kocsiig rohant, ahol egy pillanatra megpihent, megtámaszkodva a szerkezet oldalán.
-Beszélnem kell veled apa! -Nézett komolyan a szemében. Ronath furcsállta első sorban fia viselkedését, majd pillanatok alatt az aggodalom lett az úr felette, félve attól, hogy Nirath most komoly bajba keverte magát. -A tegnap esti idegenről!
-Sárkányölő kard? Biztos vagy te ebben? -Faggatta a fiát, a fogadó félhomályba burkolózó hátsó helyiségében, miután Nirath elmondott mindent amit akart.
-Ő maga mondta hogy Anorathból származó fegyver. De még ha hazudott is volna, láttam amit láttam! Azon a pengén pedig vörösen csillogott a fény. Pont mint a történeteidben. -Ronath aggódó és egyben dühös pillantást vetett fiára, noha a dühe nem neki szólt.
-Rendben, ha megint látom beszélek vele! Most pedig menj, segíts anyádnak! És Nirath! -Szólt utána mikor a fiú távozni akart a szobából. -Ne aggódj, jó?
A nap már közel eltűnt a látóhatáron túl, mikor az idegen férfi ismét előtűnt az erdőből, immáron megjárva a közeli falut, kijárva magából gondjai nagyját. A fogadóba belépve kellemes, a kandallóból áradó meleg fogadta, még ha neki nem is nagyon tűnt fel a különbség. Ellenben ami feltűnt, az a terem üressége, hisz sehol nem volt egyetlen vendég sem. Egyedül Ronath serénykedett még mindig, most azonban zsákokat hordott egy szűk ajtó felé, ami talán a pince lehetett.
-Barátom! -Kiáltott neki a csapos, mikor meglátta belépni az ajtón. -Ha van pár szabad perced segítenél? -Nem kellett kétszer mondani, a férfi már mögötte is volt, egy zsákkal a kezében.
-Burgonya? -Kérdezte a zsákot tapogatva, hátha megtudja tippelni mit is rejthet. Azonban más is okot adott neki a fejtörésre. Ahogy elnézte, a szűk ajtón sehogy sem fér át, ő, a zsák és a hátán hordott pallos egyszerre, anélkül hogy vagy a könyöke, vagy a zsák, vagy a kard markolata ne akadjon el. Kénytelen volt lemaradni egy kicsit, majd miután lefektette a válláról levett kardot a pult mögé, csak azután indult ismét Ronath után. A lépcső, ami a pincébe vezetett ugyanolyan szűk volt, mint az ajtó és sötét, mint egy csillagok nélküli éjszaka. Óvatosan tette egyik lábát a másik után, mire néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után, végre talajt érzett a lába alatt. -Hova tehetem, Ronath? -Ronatht, azonban sehol nem látta, se a többi kupac zsákot, hát csak a földre helyezte sajátját és várta hogy a szeme megszokja a fényviszonyokat. Ám mielőtt mindez megtörténhetett volna, egy izmos kéz rontott elő a semmiből, megragadva a torkát és addig tolva az egész férfit hátrafelé, amíg az falnak nem ütközött, ott pedig mindössze egy kézzel felnyomta rá és úgy förmedt rá.
-Mit akarsz te tőlem, sárkányölő? -A férfi nem válaszolt, hát Ronath még szorosabban kezdte szorítani a nyakát. -A kardod! Loptad, vagy a mesterséged része!? Válaszolj, de tüstént!
-Nem vagyok az ellenséged, Ronath...! -Fordította rá a tekintetét az idegen, egy furcsa mosoly kíséretében, amit a csapos sötéthez szokott szeme tökéletesen látott. -Vagy szólítsalak, Ronathellasnak? Mert úgy tudom ezt a nevet rótták a tojásodra, születésed előtt! -Ronath szeme kikerekedett. Rég nem hallotta ezt a nevet és nem számított rá, hogy pont ma fogja, egy jött ment idegen szájából.
-Utoljára kérdezem, mit akarsz tőlem? -Egyre több indulat áradt a hangjából, de nem merte jobban összezárni az öklét, félve attól, hogy elroppantja a másik torkát.
-Utoljára mondom, nem vagyok az ellenséges! Az Uralkodó küldött! -A szorítás enyhült egy kicsit. Egyre jobban csigázta mit akar mondani a férfi.
-Alteor...? Mit akar még tőlem?
-Bűnbocsánatot ajánl! Neked és a családodnak! -A szorítás végre abbamaradt és az idegen a földre zuhant, lüktető nyakát tapogatva.
-És mit kér érte?
-Úgy hiszi, a fiad különleges... Szeretné, hogy csatlakozzatok hozzá... Szürkületben! -Mondta lassan, mély lélegzetekkel megszakítva. -Úgy gondolja még fontos szerepe lesz Ardya történelmében.
-Hát azért kell neki ami? -Csattant fel a csapos.
-Tudom jól, mi ő valójában, de nem! Azért, amivé válhat! Gondold át Ronath! Te visszakapod az életed, a fiad pedig egy fényesebb jövőt, mint amit valaha szántál volna neki!
-RONATH! -Hangzott fel ebben a pillanatban egy női kiállítás odafentről, késként vágva a pillanatnyi csendet és hideget a pincében.
-Mira!? MIRA! -Ronath nem is törődve az idegennel, futni kezdett felfelé a szűk lépcsőn. Amint feltűnt az ajtóban, a fény egy pillanatra elvakította, de így is látta a kisebb tömeget, a fogadó bejáratában összegyűlni, majd miután a szeme jobban megszokta a fényt, felismerte Lagnaront és embereit, kettő kezében pedig ott tartotta Mirát és Nirath, kezüket hátra fogva, szájukat betapasztva. Mindketten fojtott hangon felé kiabáltak, ahogy próbálták magukat kiszabadítani. Ronatht elöntötte a düh és megindult feléjük, a következő pillanatban azonban súlyos csapást érzett a tarkóján és mindent elborított a sötétség.
Először a tompa, halvány fények és színek kezdtek Ronath szeme előtt keringeni, majd újabb ütés érte, de ezúttal az arcát. Megrázta a fejét és próbált fókuszálni. Újabb csapás érte az arcát. Védekezni akart, ellen támadni, de a kezei nem mozdultak, sőt, ahogy próbálta mozgatni, csak annyit ért el, hogy csuklója húsába még jobban belevágott valami. Megkötözték, kénytelen volt felismerni. A világ végre kitisztult előtte, bár nem örült annak amit maga előtt látott. Még mindig a fogadó csarnokában volt, neki kötözve az egyik tartó oszlopnak. Vele szemben pedig ott állt Lagnaron utált alakja, aki most gúnyosan vigyorgott az arcába.
-Ronath, Ronath, Ronath... Hányszor elmondtam neked, hogy nem lesz jó vége ha a fiad sokat szarakodik velünk. Én pedig szavatartó ember vagyok!
-Lagnaron... Kérlek, gondold meg mit teszel. Ennek nagyon rossz vége lesz! -Ronath hangjából higgadtság és kimértség sugárzott, tekintetét pedig egy pillanatra sem vette le a bandavezér szeméről.
-Rossz vége hát! -Ökle ismét a csapos arcába csapódott, aki egy pillanatra megszédült, majd mikor ismét rá nézett, szeméből eltűnt a higgadtság, helyét pedig olyan hevesen izzó harag foglalta el, ami szinte átégette Lagnaront. -De nektek! Talán észrevetted, innen tökéletesen rálátsz a te kis családodra! -Mutatóujjával a haramia a Ronathal szembe lévő ablakra bökött, ami túloldalán, úgy tíz lépés távolságban ott állt a banda maradéka a holdfényben, a két túszt őrizve. -Nézd meg jól őket, ugyanis az utolsó dolog amit látni fogsz, az a fattyú fiad halála lesz és ahogy az embereim elszórakoznak a feleségeddel! Imádkozz hogy előbb elérjen a vég! -Lagnaron intett a bent maradt embereinek, akik a kezükben tartott fáklyákat először lassan a fa bútorokhoz érintették, amíg azok lángra nem kaptak, majd a földre dobták őket, egy egy pocsolyába, ami a szagukról ítélve mind alkohol volt. A folyadékban a láng hirtelenjében feltámadt és tombolni kezdett a padlón, gyorsan terjedve a berendezés felé.
-Ha csak egy ujjal is a családomhoz értek, elevenen nyúzlak meg és hintelek be sóba, hogy aztán a puszta kezemmel tépjelek darabokra, te anyátlan kutya! -A nyugalom utolsó szikrája is eltűnt Ronath hangjából, ahogy magából kikelve üvölteni kezdett. Lagnaront nem hatotta azonban meg, csak mosolygott mindenen amit mondott.
-Nagy szavak, egy halott embertől. -Egyik embere átadta a vezérnek az idegen férfi pallosát, aki a vállára vette és elindult kifelé. -Élvezd a kilátást, amíg lehet! -Ronath rángatózni kezdett, újra és újra megfeszítve a mellkasára és karjára tekert kötelet, de mind hiába, bármi eredmény nélkül. Egyetlen amit sikerült elérnie, azok a fuldokló hörgések a háta mögül voltak.
-Óvatosan! Így csak azt éred el, hogy megfulladok! -Ronath felkapta a fejét. Egészen eddig fel sem tűnt neki, hogy az oszlop túl oldalához pedig az idegen férfit kötözték, ugyanazzal a kötéllel.
-Hát te meg...?
-Hát én! A családod miatt nem mertem ellenkezni!
-Rendes tőled! -Türelmetlenkedett a csapos, tovább rángatva a kötelet. -Segíts kiszabadulnom innen!
-Hova a sietség? Úgy tudom mindez meg sem árt neked! -Szimbolikussan a tomboló lángok felé intett fejével.
-Nem magam miatt, a családomat féltem!
-Légy már egy kicsit türelemmel és figyelj rám...!
Az egyre hevesebben lobogó lángok meleg fénybe borították az éjszakai tisztást és a szélén csoportusoló embereket és örjöngő pokolba a fogadót. Pár perc sem kellett és a tetőszerkezet egy része ezer dörgő felleget megszégyenítő robajjal magába szakadt a bejárat felett, eltakarva az összes első ablakot és az ajtót. Mindeközben a banditák egy része a látvanyban gyönyörködött, egy másik a zsákmányolt jószágokkal és javakkal foglalkozott, az utolsó csoport pedig azon vitatkozott, ki legyen az első, aki kedvét lelheti Mirában. Az asszony szeme egyikről a másikra ugrált, agya pedig mint fogaskerekek zakatoltak. Természetesen nem hagyta magát, de Nirath a kezükben volt, ha ellenkezik talán megölik. Ha nem, a fiának mindent végig kell néznie. De a harmadik megoldás pedig... A banditák döntöttek. Egy megtermett, kopasz férfi vált ki közülük. A nőhöz lépve ujjai közé fogta az arcát, úgy szemlélgette azt. Mira ibolya szemében a harag és undor elegye lángolt, ahogy a férfira nézett, még inkább amikor a mögötte álló Lagnaronra, aki olyan elégedettséggel szemlélte az eseményeket, mint ahogy a kutyák nézték a velős csontot.
-Tartsd rendesen! -Szólt a kopasz a nőt lefogva tartó társának. Sonka keze egyre lejjebb csúszott a nő nyakán, a keblei felé. Mirának nem volt választása, fel kellett fednie mi is ő... Azonban mielőtt ezt megtehette volna, a férfi megmerevedett, szemei kigúvadtak, majd elterült és többé nem mozdult. Pillanatra néma csend lett úrrá a tisztáson, ahogy a banda össze tagjának tekintete halott társukra vándorolt, rajta pedig a koponyája hátuljából kiálló törre. A törre, amit a vezérük, Lagnaron tegnap éjjel elveszített. A halálos csendet pedig egy üvöltés törte meg. Egy velőt rázó, mély hang, olyan amilyet ember nem képes kiadni.
-LAGNARON! -Az összes szempár már a hang forrását nézte, a fogadó romjait, ahol a lángokból egy emberi alak bontakozott ki. Ronath volt az, a maga megtermett alkatával, sötét szakállával és hajkoronájával, de szinte arany színben izzó, borostyán szemekkel, amik pupillája már nem olyan volt mint az átlag, de szűk és függőleges, akár a kígyóé. A teste sok pontját égési sebek fedték, de ezek alatt nem a megfeketedett hús, hanem vörösen ragyogó pikkelyek díszelegtek. Ő pedig magabiztosan közeledett a banda felé. Az emberek nem tudták mit lépjenek, csak zavarodottan pislogtak, hol Lagnaronra, hol Ronathra.
-Téged aztán nem könnyű megölni! -A bandavezér leemelte a pallost válláról és kihúzta a hüvelyből. -Gyere csak! -Ronath pedig ment, ám Lagnaronnak hirtelen más gondja támadt. A keze, amiben a markolatot tartotta, szinte égni kezdett, az érzés pedig csak egyre hevesebb lett, addig erősödve amíg már nem tudta tartani a kardot és a földre kellett hajítania. Kínjában felüvöltött és a kezét figyelte, ami mostanra teljesen elszürkült, a bőr beesett rajta és lassan oszlásnak indult. -Állítsátok meg! -Intett Ronath felé, pillanatnyi szünetet tartva az üvöltésben, hogy aztán emberei hátsó sora mögé bújva menedéket találjon. Az első ember odaért a csaposhoz és lecsapott bárdjával. Ronath nem mozdult, nem is tért ki, egyszerűen megragadta a pengét, szabad öklével pedig olyan erővel ütötte arcon a férfit, hogy nyaka roppanását még a hátul maradtak is hallották. A test elterült, Ronath pedig felvette a fegyverét és azzal rontott be a tömegbe. Mirában, most hogy látta a férjét újra a régiként harcolni, valódi énjét el nem rejtve, végre a kétely utolsó morzsája is semmivé lett. Elengedte magát és érezte ahogy magába szívja az Üresség, csak egy lilán izzó fantomot hagyva maga után, ott ahol eddig a nő állt. A férfi aki eddig lefogta, zavarodottan pislogott, ahogy az alaktalan kísértet, az a mozgó rosszakarat átsiklott karján és a testén. Ám mielőtt még kilépett volna a hátán, az ember a mellkasához kapott, amiben éppen ebben a pillanatban roppantotta össze a szívét egy megmagyarázhatatlan erő. A fantom tovább mozgott, ezúttal a Niratht fogva tartó férfi lett a gazdája. A bandita szeme fennakadt és elengedte a fiút.
-Vonulj fedezékbe, Nirath! -Szólt édesanyja a férfi hangján, majd megfordult, hátba szúrta a mellette álló társát és neki rontson a többinek, esélytelen harcba vetve magát, egy lidérces erőtől vezérelve.
Lagnaron körülnézett. Az emberei egymást ölik, az őrjöngő Ronathon nem fog egy penge sem és minden próbálkozásra, ami eléri a csapos testét, kettő embere életével fizet. Be kellett látnia, hogy rossz emberekkel kezdtek. Jobban féltette az életét, mintsem hogy részt vállaljon egy esélytelen csatában. Behátrált a bokrok közé, majd szaladni kezdett az erdő mélyére, ahogy lábai bírták. Percek múlva is hallotta még az emberek rémült sikolyát, a haldokló hörgéseket. Nem számít. Egyik sem számít, csak ő. Mint semmiből a lórugás, olyan erő csapódott az oldalába, egy emberi sziluett formájában, ledöntve a lábáról, bele lökve a közeli bokrokba. Riadtan ugrott fel szinte azon nyomban, keresve a támadóját. A támadót, aki ott állt előtte, bő szabású ingjében, hátul összefogott gesztenyebarna hajával és arany színben izzó, szemével, ami most akár egy kígyóé meredt rá.
-A jobbágy? Halottnak kellene lenned! -Értetlenkedett fejét rázva Lagnaron.
-És mégis itt vagyok! Támadj te bitang, ha van benned még bármi becsület! -A bandita agyát elöntötte a méreg. A jó kezével egy tört húzott elő az övéből és esett a férfinak vele. -Ostoba ember vagy te Lagnaron... -A vezér felé szúrt, az idegen pedig félre ugrott, elkapva a csuklóját és öklével a másik mellkasára csapott, majd elengedte. Lagnaron hörögve vett pár mély lélegzetett és folytatta a kaszabolást. -...balga... -A vándor ismét kitért, ezúttal ismét megragadta a csuklóját és olyan erővel szorított rá, hogy a nyomástól a csont pillanatok alatt megadta magát. Lagnaron felüvöltött és elejtette a fegyverét. Megmaradt becsületéről tett tanúbizonyságot, hogy még puszta kézzel is harcba szállt az idegennel, de két hasznavehetetlen kézzel nem sokra futotta tőle. Az első ütés ami a gyomrát érte, négykézlábra kényszerítette. -...nyomorult! -A férfi oldalba rúgta, úgy hogy a bandita meghempergett a földön és pár métert gurult. Megpróbált felkelni, de csak arra volt képes hogy felüljön.
-Ki... Mi vagy te...? -Habogta a bandavezér félelemtől eltorzult hangján, miközben csúszott egyre inkább hátrafelé, amíg egy fatörzs meg nem állította. Az idegen elé lépett, leguggolt elé és a szemébe nézett.
-Rossz személyazonosságot loptál magadnak... Nagyon rosszat! -Mondta a felvett tőrrel játszadozva. -Norrum fia vagyok! Lagnaron, az Irígy, a tűz paragon!
-Nem lehet...! Az igazi...?! Kegyelmezz kér... -Már nem tudta befejezni a könyörgést. A saját fegyvere szúrta át a szívét és a hamis Lagnaron holtan hevert az erdő talaján.
-Naarsan atyánk fogadja a lelkedet! Menj békével! -Ujja egyetlen csettintésére a test lángba borult, ám ezek a lángok nem égettek semmi mást, nem ártottak se fának, se más növényeknek. Céltudatosan lángoltak, egyetlen októl hajtva, hogy megadják a végtisztességet.
A lángoló fogadó mellett, a tisztáson ami egyszer Ronathnak és családjának a nyugalom és béke szigete volt, lassan elültek a harc zajai. Az utolsó bandita is elesett a sárkány bárdjától. Merthogy Ronath, vagy ahogy régen ismerték Ronathellas sosem volt ember. Az Anor dicső fajának tagja, aki sok más társával a halandó életet választotta és Naarsan gyermekeinek formájában élte mindennapjait. Közben az az alaktalan rémálom ismét testet öltött Mira formájában, Ronath pedig azon nyomban ölelő karjainak biztonságába zárta, magához szorítva. Mira teljesen más lény volt. Egy lény, aki ha akarta alaktalanul irányította ellenfelét, őrületbe kergetve, hamis képeket mutatva neki. Az ő népe a sötétségben született és ez éltette, mert az ő faja a lidérc volt, vagy ahogy az ősi sárkányok nevezték, a Külső nép.
-Nem esett bajod kedvesem? Jól vagytok? -Kérdezte aggódva a férfi, felesége arcát vizsgálva.
-Tudod hogy nem kell féltened, szerelmem! -Hosszan szorították még egymást, de eközben is mindketten a fejüket forgatták. Ronath tette fel először a kérdést, éppen csak megelőzve ezzel feleségét.
-Hol van Nirath? -Valóban, a fiú nem volt sehol, de nem kellett sokáig keresniük. A fiukat a banditák kocsija mögött találták. A földön térdelt, a testét vér borította, a kezei és az egész teste remegett, mellette pedig az egyik haramia feküdt élettelenül, mellkasából kiálló karddal.
-Nirath! Jól vagy? -Futott hozzá édesanyja. A fiú csak némán bólintott két mély levegővétel között. Mira tekintetével végigfutott fia testén, de felszíni karcolásoknál súlyosabbat nem talált. Élete első harcából győztesen került ki, pont ez viselte meg ennyire. -Minden rendben! -Szorította magához édesanyja.
-Mennünk kell! Egy Tájoló biztos megérzett már minket. Hamarosan itt lesznek! -Alig hogy felsegítette fiát, úgy érezte, mintha mögéjük mintha villám csapott volna. A fenomén elvakította mindhármukat, majd mire a ragyogó fényoszlop eltűnt, egy alak bontakozott ki belőle. Magas férfi volt, ragyogó fehér köntösben, felette mellkasán ezüst vért gyönyörű arany díszekkel, akárcsak ruhája bő ujja alatt és lábain lévő páncélkesztyűn és acélcsizmán. Szögletes, éles vonásokkal borított arcát, hosszú és egyenes fehér hajkorona övezte, ami alól oldalt, hosszan hátranyúlt hegyes füle, homlokán pedig vékony ezüst diadémot viselt. Mélykék, szigorú szemei a családot vizslatták. Bal kezét folyamatosan a háta mögött tartotta, mint aki meghajláshoz készül. Jobbjában pedig egy furcsa fegyvert tartott. Kard volt ez, ám nem egy megszokott. Mert ennek a markolatából két félhold alakú penge indult ki, egymással ellentétes irányba, egymással ellentétes irányba görbülve, szinte egy S betűt formázva. Méltóságteljesen tartotta teste mellett, oly módon hogy az egyik fele a mennyek csillagait, a másik a föld sötétjét nézte.
-Hol van a lidérc? -Kérdezte lassan és ridegen, szinte érzelem nélkül. Ronath még jobban rámarkolt bárdja nyelére és a felesége elé állt, készen rá, hogy megvédje, ha kell.
-Merod, drága barátom! -Hangzott fel a kiáltás az erdő felől. A valódi Lagnaron lépett elő a fák sűrűjéből, szélesre tárt karokkal és lépett a tündéhez, megveregetve a vállát, aki mindezt ugyanolyan mozdulatlan arccal tűrte, mint ami eddig is jellemezte.
-Lagnaron uram! Mi járatban erre? -Kérdezte érzelmek nélkül, a férfira emelve tekintetét.
-Alteor királyunk megbízását teljesítem, talán hallottál róla!
-Nem, nem hallottam. Világosíts fel kérlek!
-Inkább megnyugtatlak. Nincs ma itt dolgod! Az én feladatom eme család meglelése és védelme. Ő itt Ronathellas tábornok, seregeink egykori dicsőség vezére, akit az uralkodó vár Szürkületben. Ő pedig az oldalán Ronathellas fia, Nirath. Vagy ha úgy jobban tetszik, ő Büszke. A hetedik paragon.