Wildflower (Bon Jovi fanfiction)

1.fejezet

-Richie!- ordítottam torkom szakadtából, hátha így meghallja.- Halkítsd lejjebb azt a szart! Még csak reggel hét van! Méghozzá szombat!- sikertelen volt minden mondatom, bátyám gitárja ugyanolyan hangosan bömbölt. Máskor ez egyáltalán nem zavart, imádtam ahogy zenél, most viszont még aludni akartam. Egy ideig a fejemre szorított párnával próbáltam tompítani a hangokat, nem sok sikerrel. Végül feladtam minden reményt az alvásra, dühösen trappoltam Richie szobájához. Minden hezitálás nélkül kicsaptam az ajtót.- Richard Stephen Sambora!- igazából csak féltestvérek voltunk, mi mégis édestestvérekként szerettük és utáltuk egymást. Anyánk még 18 évvel ezelőtt félrelépett egy jóképű, francia férfivel, Raphaël Dumas-val, aki az én igazi apám. A Cassia nevet adták nekem, ami fahéjat jelent. Úgy néz ki, eddigi éveimben ehhez tartottam magam, hiszen egyszerre tudok édes és csípős is lenni, akárcsak a fahéj. Apám születésem után pár héttel autóbalesetben elhunyt, így én anyám családjához kerültem, apa akkor hat éves fia, Noah pedig a közös nagyszüleinkhez. Egyetlen egy dologban hasonlítok apámra. Az egyik szemem olyan világoskék, mint az övé volt. Igen, heterokrómiás vagyok. Az egyik íriszem sötétbarna, csakúgy, mint anyámnak, vagy éppen Richie-nek, a másik pedig apám szemszíne. Amikor odakerültem, anyának volt már egy gyermeke, az akkor hétéves Richie. Az ő apja, Adam a kezdetektől fogva saját gyermekeként nevelt, amiért rendkívül hálás vagyok. Tényleg...ő és anya mindent megadtak nekem, amit csak szerettem volna. Csak ki kellett nyitnom a szám, hogy balettra szeretnék járni, hát beírattak balettozni. Azóta is a tánc a szenvedélyem, ennek szentelem az életem. Mikor betöltötte a tizennyolcat, Noah szakács lett, könnyen megteremtette magának a megélhetést, gyakorta töltöttem nála pár hetet, Marseille-ben, a nyári szünetekben. Most pedig 1983. szeptemberében járunk, én tizennyolc éves vagyok, nemrég kezdtem a végzős évemet a középiskolában, Richie pedig huszonöt, itthon tengődik, a gitározás az élete, kb. hetente bandát vált, már nem tudom számon tartani, mikor, melyikben van. Igen...szerintem ennyit kell tudni rólam. Nos, vissza a főszálhoz!

A hangszer elhallgatott, bátyám kérdőn pillantott rám.

-Jó reggelt?

-Aha...valami olyasmi...-morogtam.

-Most mi bajod van? Szombat, napsütés, zene! Mégis mi lehetne ennél jobb?

-Igen, igazad van! Csak jobban szeretem, hogyha a zene a dobhártyámnak megfelelő hangerőn szól, és az alvási szokásaimhoz igazodik. Magyarán: Nem akarom, hogy szombat reggel, hét órakor, 100 decibellel bömböltest a gitárod!

-Pontosabban: az erősítőt bömböltetem...-jegyezte meg félve, de rögtön befogta, amikor meglátta, hogy villan a szemem.-Jó, jó oké! De miért nem ezzel kezdted? És ehhez minek jöttél ide? A szobából is kiabálhattál volna.- ezt már válaszra se méltattam, kicsörtettem a férfibarlangjából, majd a lépcső felé vettem az irányt. Ha az ember nem tud aludni, a következő napirendi pont a reggeli! Anya még nem ért haza, valószínűleg a munka benntartja az irodában. Adam épp a táskáját vette a vállára, amikor leértem az emeletről. Indult a gyárba.

-Reggelt!- mosolygott rám, miközben sietős léptekkel az ajtó felé indult.

-Jó reggelt!- viszonoztam a gesztust.- Legyen szép napod!- ezzel kilépett a házból. Kivettem két tojást a hűtőből, ezekből varázsütésre tükörtojást készítettem.- Richie! Reggeliii!-ordítottam. Biztos voltam benne, hogy még nem evett, hiszen még mindig egy életképtelen élőlény.

-Jövök már, nem kell ordítani, hallom én úgy is!- totyogott le a lépcsőn. Erre a mondatára nagyon csúnyán néztem rá. Egyik szemöldököm felvontam, kezemet csípőre tettem. Na, nem mintha ezt ő észrevette volna, ha pedig mégis, akkor nem igazán érdekelte. Tipikus Richie...