Wildflower (Bon Jovi fanfiction)

3.fejezet

-Tudod...eszembe jutott egy ajánlat...- törte meg a csendet a srác, akinek neve még mindig rejtély volt.-Együnk még egy fagyit...

-Tudod, nekem meg eszembe jutott erre egy válasz.- mosolyogtam sejtelmesen.- Az, hogy ebbe most minden nyaggatás nélkül bele is egyezem.- így hát elindultunk vissza a cukrászdához. Katie bár meglepődött, de mosolyogva üdvözölt minket. Miközben ismét kimérte az adagjainkat, rám pillantott.

-Richie hogy van? Még mindig otthon döglik?- nevetett.

-Jól van a lusta dög, ugyanúgy nyavalyog naponta! Tudod, csak a szokásos.- mosolyogtam szememet forgatva én is. Miután Kékszem ismét megakadályozta a nem létező fizetési szándékomat, megint sétálni kezdtünk.

-Richie a bátyád, vagy kicsoda?- kérdezte fagyizó partnerem, kíváncsian fürkészve arcomat. Elgondolkodtam.

-A srác még a nevemet se tudja...miért kéne ismernie a bátyámat?

-Nem, nincsen tesóm. Az egyik közös haverunk.- hazudtam szemrebbenés nélkül. Túlságosan is tetszett ez a titokzatosság, hogy megmondjam az igazat. Megvilágosodva bólintott.- Egyébként, a te neved még teljes homály. Nem szeretnél valahogy bemutatkozni?- gondolkodni kezdett.

-Nem tudok jó fedőnevet kitalálni...-elmosolyodtam.

-Mit szólnál a Villantós mosolyhoz? Nem! Legyen inkább Kékszem!

-Kékszem...tetszik. Dögösen hangzik. Végülis...dögös srácnak dögös fedőnév dukál.- megforgattam a szemem.

-Csak szeretnéd!- nyújtottam ki a nyelvem.- Szóval, Kékszem...örvendek a találkozásnak!- kinyújtottam a kezem, de ő ahelyett, hogy megrázta volna gyengéden a szájához emelte.

-Részemről az öröm...-kacsintott. Igen, lehet, hogy néhány lánynak ettől már a bokájára csúszik a bugyija, de én nem ilyen vagyok. Ettől függetlenül tetszett a stílusa, különös, kellemes érzéssel töltött el a jelenléte.

-Nos, Kékszem...most hazaindulok, köszönöm a dupla meghívást, egy élmény volt!

-Szintúgy...-mosolygott, majd közelebb lépett. Aztán megint. És ismét. Már csak pár centi választott el minket. Tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig rezzenéstelenül álltam a pillantását. Kezeit kiemelte zsebéből, ujjait lassan végigfuttatta a karjaimon, amit szintén nyugodt légzéssel viseltem, bár érintését egy kellemes bizsergés követte. Elkezdett közelebb hajolni.

-Hagyjam neki? Az olyan sablonos és könnyű lenne...de száz százalék, hogy élvezetes. Végülis...biztos jól csókol...-gondoltam, miközben az ajkaira pillantottam. Hirtelen erős kényszert éreztem, hogy hozzájuk érjek, az ujjaimmal végig simítsak rajtuk. Csak a szememmel szinte éreztem, hogy puhák és bársonyosak. Az alsó ajkamba haraptam, majd amikor már lehelete csiklandozta az arcomat, hirtelen hátraléptem. Hatalmas erőfeszítésembe került ez a mozdulat. Kérdőn pillantott rám. Elmosolyodtam.

-Nem érdemelted meg...különben se tudom, ki vagy. Tartogasd egy másik alkalomra az ajkaidat, Kékszem...most pedig...Au revoir!- kacsintottam, majd sarkon fordultam és elindultam hazafelé. Ekkor valaki elkapta a karom és megperdített. Kékszem rám vigyorgott, majd egy puszit nyomott az arcomra. Jól gondoltam, bársonyosak és puhák. Elnyomtam a kellemetlen, sóvárgó sóhajtást, mikor elengedett. Érintésének hiánya meglepően sajgó ürességet hagyott maga után.

-Legalább ennyit muszáj volt...-ajkait félmosolyra húzta.- Hazakísérlek!

-A nevemet se tudod, túl kockázatos lenne, ha tisztában lennél a lakcímemmel...-nevettem.

-Akkor milyen garanciát kapok arra, hogy lesz legközelebb? Legalább egynek lennie kell, valamikorra tartogatnom kell az ajkaim!- vigyorgott. Elgondolkodtam.

-Van nálad esetleg egy toll?

-Fura, de van. Máskor soha nem hordok magamnál...-motyogta, majd átnyújtotta az írószert. Megragadtam a kezét és gyorsan ráfirkantottam az otthoni telefonszámunk.

-Tessék, ezen felhívhatsz, ha már nagyon sajognak az ajkaid...- mondtam, majd reakcióját meg se várva, faképnél hagytam. Egy idióta báty, a tánc és végül, de nem utolsósorban egy jóképű idegen...sose volt unalmas életem, azt meg kell hagyni.