A new story in Derry

1.

Felhők gyülekeznek az égen, sötét felhők. Nyilván esni fog. Talán ez egy rossz előjel, amit komolyan kéne vennem.

Ezen gondolkozom az első emeleti ablakból kilógatva lábaimat. A hűvös szeptemberi szél a hajamba kap és kipirosítja az orromat, de ez kifejezetten jólesik.

Lent a ház előtt egy költöztető autó parkol. Mivel alig fél órája érkeztünk a városba, most rendezkedünk be. Még meg kell szoknom az új helyet. Mikor először láttam meg ezt a házat, nem éreztem semmit. Ez csak egy idegen épület, idegen szobákkal és idegen ablakokkal.

- Holly! - hallatszik anyám hangja lentről - Gyere le hozzám!

Óvatosan, vigyázva, nehogy kiessek bemászok az új szobámba és magam mögött bezárom az ablakot. Letrappolok a lépcsőn kikerülve két munkást, akik egy szekrényt cipelnek fel az emeletre.

- Igen anyu? - állok meg határozottan előtte.
- Kicsim, nem segítenél egy picikét a kipakolásban nekünk?
- Fáradt vagyok! - nyöszörgök kisgyerekesen.
- Rendben, de így csak hátráltatsz itthon - mered rám és oldalra biccenti fejét. - Mi lenne, ha kimozdulnál és megismerkednél a környékkel?
- Nem is tudom...
- Igazából nem kérdés volt, hanem parancs.
- Jól van, akkor már itt sem vagyok! - adom meg magam és erőtlen léptekkel kisétálok az ajtón, át az előkerten, ameddig az utcára nem érek.

Odakint hideg van. Mellkasom előtt öszefont karral indulok a sétára.

A Palmer lane csendes, csak a mi házunk felől jön zaj. Minden családi ingatlan ugyan úgy fest: fehérre festett fa burkolat, utcára néző konyhai ablakok, viharverte vörös tetők és néhol barátságos kicsi kerítések. Mégis valahogy ez a látvány megrémít, mintha mindegyik épület saját botrányokat zárna falai közé. De ez nem csak erre az utcára, hanem egész Derryre igaz.

A gondolatmenettől a hideg futkos a hátamon. Befordulok a Jackson streetre. Néhány varjú károg a Derry Általános Iskola kapuja előtt. Mikor elhaladok mellettük felkapják a fejüket. Néznek rám fekete gombszemükkel, mintha tudnák, hogy én vagyok az új lány. Úgy bámulnak, hogy azt hiszem, ismerik a legsötétebb titkaimat is.

Ekkor azonban elrepülnek és velük együtt ez az eszme is elszáll. Tovább sétálok.

A tarkómon egy tekintetet érzek. Hirtelen hátrafordulok, viszont senkit sem látok. Pedig megesküdtem volna, hogy hallok valami neszelést, de biztos csak egy újabb madár volt. Ismét elindulok egyenesen. Valaki lépked mögöttem. Gyorsítok, mire ő is gyorsít és már nem merek magam mögé nézni.

Balra kanyarodok a Witcham streetre. Még mindig követ és tudom, egyre közeledik felém. Szinte futok. Azon gondolkozom, hogy hol találhatnék segítséget. Be kéne csengetnem valahová, de mi van, ha nem nyitnak ajtót? Az utcákon egy árva lélek sincs. Egyedül én vagyok és az üldözőm.

Kezdek pánikba esni. Az agyam elborul, majd elönti testemet az a bizonyos forró érzés, amit egyszerűen nem tudok féken tartani. Tudom, hogy mikor ezt érzem rossz dolgok történnek körülöttem. Viszont most nem hagyhatom, hogy újra bekövetkezzen... csak nemrég értünk a városba és máris egy újabb botrányba keveredek.

Még két kanyar és egy Neibolt street nevű utcába érek. A sok futástól egyre jobban dobog a szívem, levegő után kapkodok. Rohanás közben hátra pillantok és mintha meglátnék egy emberi alakot pár méterrel mögöttem, azonban nem tudom kivenni az arcát, vagy bármi mást.

Amint ismét előre fordítanám a fejemet egy barna szempár tekintete fúródik a szemembe. Ez az egész egy másodperc tört részéig tart, de egy örökkévalóságnak tűnik. Aztán mire feleszmélnék arccal nekiütődök valami puhának és a hátamra zuhanok. A kemény beton kissé felhorzsolja a bőröm, amitől szinte felsikoltok, de az ijedtség belém fojtja a hangot.

Ugyanebben a pillanatban fényes szikrák csapódnak ki hangos csattanással egy két háztömbre lévő villanypóznából. A kezemet az arcom elé kapom. Zihálva húzom fel a térdeimet. Kipirosodott arcomon egy könnycsepp gördül végig. A földön kuporogva azt kívánom bárcsak eltűnhetnék onnan...

- Héj! Jól vagy? - szólal meg egy hang elcsitítva a szívem dübörgő lüktetését. Egy jéghideg ujj érinti meg a kézfejemet és lassan, gyengéden elhúzza a szemem elől.

Szipogva pillantok fel. Egy fiú térdepel előttem aggódóan fürkészve minden apró rezdülésemet. Gesztenyebarna tincsei közül egy a szemébe lóg, de látszólag nem érdekli. Homlokát gondterhelten ránccolja, mint egy igazi vénember, pedig alig lehet idősebb nálam.

- Nem esett bajod? - faggat tovább.
- Nincs bajom, - habogok zavarodottan - csak kicsit bevágtam a hátamat az aszfaltba.
- Jesszus, bocsánat! - kér elnézést hevesen és a kezét nyújtja, hogy felhúzzon a földről. Én elfogadom a segítséget, majd feltápászkodok.
- Nem baj! Nekem kellett volna jobban odafigyelnem.
- Ezek a fénycsóvák az előbb... nem tudom mi okozta, de nagyon menő volt, mint az új Star Wars filmben! - jegyzi meg lelkesen. - Figyelj! Itt lakom pár utcányira, tényleg nem messze. Van nálam egy kis kötszer, meg fertőtlenítő. Szerintem gyere velem, mert nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon, ha elfertőződik a sebed és belehalsz.

Elsőre furcsálom a fiú gondolkodását, de azért nem mond butaságot. Félénken biccentek fejemmel, jelezve, hogy benne vagyok.

- Oké, akkor kövess! - ragadja meg a csuklómat és hirtelen maga után ránt. - Amúgy hogy hívnak? Én Stan vagyok.