A new story in Derry

3.

Az ablaküvegen át bámulok ki az ébredező utcára. Valahol felhúznak egy redőnyt, máshol beindítják egy kocsi motorját és elhajtanak. Most minden élettelibb, mint amilyen tegnap volt, ez pedig felvidít.

Ma van az első napom az új sulimban és hivatalosan az első napom ebben a városban is. Ennek tudatától összeszorul a torkom.

- Ébresztő Holly! El fogsz késni az iskolából! - hallom Zaria nénikém kipihenten csilingelő vidám hangját amint a szobámhoz közelít, majd benyit. - Te már fent vagy?
- Igen.
- Milyen kár! Pedig hoztam egy pohár vizet is, hogy rádborítsam, mint a filmekben - mondja gúnyosan.
- Hát erről lecsúsztál! - vágok vissza. - Egy kicsit izgulok...
- Nem kell! Barátkozz azokkal, akik érdemesek rá és ints be a seggfejeknek! - a lelkesítő beszéde rögtön jobb kedvre derít. Zaria mindig is inkább a nővérem volt, mintsem a nénikém. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Ebben a minutumban hideg víz csapódik az arcomba.
- Héj! - csak ennyit bírok kinyögni meglepettségemben.
- Mi az? - néz rám az üres pohárral kezében, mintha nem tudná min vagyok úgy felháborodva. - Nem hagyhattam ki. Öltözz fel, hamarosan el kell indulnod! - mondja, majd kuncogva kiviharzik.

Öt lerccel később leérek a konyhába.

- Jó reggelt! - köszönök Eloise nénémnek, aki a kisasztalnál ülve kávézgat.

Fel sem pillant olvasmányából, úgy mormog valamit. Őszülő haja még a tegnapi fonatban kócosan omlik hátára. Vékony keretes szemüvege kissé lecsúszott az orrán, de rá sem hederít. Csontos ujjai között újságpapírt szorongat.

- Holly! Miért vizes a hajad? - kérdezi mikor végre rámnéz.
- Zaria tehet róla! - mentegetőzök tágra nyílt szemekkel.
- Jesszusom! Úgy tűnik nincs egy épeszű tagja ennek a családnak. Töröld meg egy törölközővel! Kint még hideg van - mondja nyersen, majd lapoz és újra a friss hírek közé veti tekintetét.

Engedelmesen a fürdőbe megyek és megdörzsölöm szőke hajamat, mikor Zaria néni kiabálni kezd:

- Egy fiú kopogtat az ajtón.
- Basszus, ez Stan lesz! - gondolom magamban. Sietve az bejárathoz megyek, de nénikém már megelőzött és ajtót nyitott.
- Jó reggelt! - hallatszik a fiú köszönése kintről. - Stanley Uris vagyok. Holly elkészült?
- Bocs kölyök, de ki vagy? És honnan ismered... - értetlenkedik, de ezen a ponton közbevágok.
- Szia Stan! Mehetünk! - vállamra kapom a táskámat és Stanley már el is indul, mikor Zaria megállít.
- Héj! Be sem mutatsz az új barátodnak?
- Te montad, hogy elkések - válaszolok.
- Legközelebb azért szólj, ha jön érted valaki!
- Oké - mondom, azzal sarkon fordulok, de Zaria visszaránt a karomnál fogva.
- Légy óvatos! - komolyodik el. - Kontroláld az érzéseidet és mindig maradj nyugodt, hogy ne legyen baj, rendben? Ígérd meg!
- Ígérem! - válaszolok én is olyan komolyan, amennyire csak tudok. Elenged és Stanley után rohanok, aki egy bringát emel fel a betonról.
- Van biciklid? - kérdezi.
- Nincs. Az előző házunkban hagytam a többi kacattal, amit nem akartunk elhozni.
- Kár - gondolkodik a földre meredve. - Akkor ülj fel mögém! Van elég hely.
- Nem tudom mennyire jó ötlet ez Stan - ráncolom bizonytalanul homlokomat.
- Világbajnok! - jelenti ki vigyorogva. Elmosolyodom és végül belemegyek.

Az úton a hideg levegő végig a mellkasomra csapódik. Érzem az esti eső illatát. Karommal a kormánynál ülő fiú derekát ölelem át, ami kissé nekem és neki is furcsa, de nem hozzuk szóba. Látok ismerős utcákat és olyanokat, amiken simán eltévedtem volna, ha egyedül indulok el a suliba. Házak között kanyargunk, pocsolyákon gázolunk át, végül pedig a Center streetről a Pasture roadra fordulva elhaladunk egy Paul Bunyan nevű férfi hatalmas szobra előtt, amit addig bámulok, ameddig meg nem állunk. A fékezéstől az arcom Stan hátához nyomódik. Ettől az egész még kínosabb lesz. Akaratom ellenére elvörösödök, ezért inkább leszállok hátulról.

- Bocs! - hebeg zavartan. Felnéz a fölénk magasodó gimnáziumra, aztán megint felém fordul. - Készen állsz?
- Nem igazán - nyelek nagyot.
- Ne félj! Én végig figyelni fogok rád és nem lesz baj - magyarázza kedvesen, miközben beteszi a biciklitárolóba a kerékpárt. Szeretnék hinni neki, de nem megy. Fogalma sincs róla, mi történt velem a régi városomban. Ha tudná ki is vagyok valójában nem barátkozna velem.
- Héj Stan! - kiabál valaki kiszálva egy nemrég leparkolt iskolabuszból. Mindketten odakapjuk tekintetünket. Egy vékony, magas srác az, vöröses hajjal, piros kockás ingben és farmerben. Ezt a fiút láttam Stanley szobájában a képen!
- Szia Bill! - köszön vissza közös barátunk. - Bemutatom Holly-t.
- Ha... hali! - néz rám. Talán eddig észre sem vett. - Bill Denbrough vagyok.
- Holly Wicox - rázok vele kezet.
- Új vagy Derryben? - kérdezi.
- Igen, tegnap költöztünk be.
- Há... hát sok sikert ehhez a helyhez!- mondja dadogva
- Ezt meg hogy érted? - vonom össze szemöldökömet.
- Nem fontos! - szakítja félbe a beszélgetést Stan. Az arcán idegesség jelenik meg. - Ne is figyelj rá, inkább menjünk be!
- Rendben... - alig, hogy kimondom a fiú megragadja a csuklómat, pont úgy, mint tegnap és a bejárathoz vezet. Időm sincs végiggondolni, hogy mit kerüljek el, és hogy mit ne tegyek, már a lépcsők legtetején állunk egy lépésre a valóság és az iskola világának határától. Pár méterrel mögöttünk Bill követ minket.

Átlépve a küszöböt rémülten nézek körbe, de nem történik semmi. Nincs rettegés, sem botrány. Ez egy átlagos suli, ahhol újrakezdhetem az életemet. Úgy tűnik túlreagáltam a dolgot. Mégis mi baj történhet?