A new story in Derry

12.

Mind különböző ponton foglalták el saját helyüket. Richie, akinek fején egy baseball sapka díszeleg az út közepén áll. Bill tőle nagyjából tíz méterrel odébb ácsorog hátat fordítva a mellette lévő kerítésnek. Bal kezével, amire baseball kesztyűt húzott jobb karját simítja végig, szemét aprócskára húzza össze az erős fényben és távolról nem látom pontosan, de mintha száját harapdálná. Talán ideges? Mike az út másik felén helyezkedik el, kezében egy ütővel. Vicces öltözetének egy részét már levetette magáról, de azt a pillanatot, mikor megláttuk őt teljes harcidíszben, egyikünk sem tudja letagadni, mivel arcán még ott éktelenkedik barna szemei alatt a fényesen feketélő két festékcsík. Úgy tűnik testét teljesen átjárja a versenyszellem.

- Mégis mit csinálunk idekint? - kérdezem végül. Stanley leheveredik a felettünk növekvő öreg fa lombkoronájának hűvös árnyékába és hátát a vastag kéreggel borított törzsének támasztja. Szemét lehunyja, mintha csak belefáradt volna a nap eseményeibe. Én nem vagyok képes így kényelembe helyezkedni, túlságosan lázba hoz a körülöttem készülődő akármi. Figyelem őket, várom mi sül ki a dologból.
- Játszunk. - löki oda nekem a választ túlzott egyszerűséggel. Pár pillanatig még hátrahajtott fejjel pihen, aztán, mint aki álmából kel fel ismét rám pillant. Tekintetének mondanivalóját azonban nem tudom megfejteni. Egyszerre fáradt és megpihent, nyugodt és kétségbeesett. Mit akar mondani nekem? - De inkább hagyomány, mintsem valami kis móka. Ezt a srácok szinte vérremenően űzik, sőtt, sportként tekintenek rá - az előbb látni vélt elsöprő érzelemkavalkád egyszeriben megsemmisült a szemében. Lehet soha nem is volt ott. Közöny és unalom ül az arcán, minutumok alatt változott át fiúból komor vénemberré, majd vissza. Így játszadozik velem, kiszámíthatatlanul, sejtelmesen.
- És mik a szabályok?
- Na az.... egy elég komplikált dolog - szemöldökét ráncolva mered a többiekre, kezével tarkóját vakargatja. - Az egész változékony. A végén mindig csak a civakodás megy. Minden évben kijövünk ide, legtöbbször ha kimarad az iskola. Régen többen játszottunk, ez nem az átlagos létszámunk. Most csak négyen vagyunk, meg persze ha te beszállsz... így viszonylag érdekes lesz.

Most én is a fiúk felé fordulok. Úgy tűnik, mintha még készülődnének. Rengeteg kacatot rámolnak elő Mike teletömött táskájából. Richie kezével néha kalimpál, de fülsiketítő hangja hozzánk már nem jut el köszönhetően a távolságnak. Lassan ismét szétoszlanak mindhárman visszafoglalva helyüket.
- Richnél van a labda - mondja, majd felé mutat. - Vagyis a bohóc.
- Bohóc?
- Igen. Pár éve a labdát csak bohócnak hívjuk. Már nem is tudom miért.
A fehér, vagy inkább a kosztól szürkés, meggyötört labdán, ami alakjában egy tojásra hasonlít tényleg egy gyerekesen felrajzolt bohóc arca van rajzolva.
- Tehát a bohóc a lényeg. A dobó feladata meglepő módon, hogy eldobja a labdát - ércelődött - pontosan az ütő felé, aki most Madman.
Az érdekes becenévre felfigyelek, de azonnal tudom, hogy kiről beszél.
- Az ütő hozzánk áll közelebb, a fogó pedig a dobóhoz. Mike Billnek fogja ütni a labdát. Ha a bohócot nem sikerül elkapni, akkor én és Rich kapunk pontot. Viszont ha Billy megfogná a labdát azonnal a fához kell futnia vagyis hozzánk. Ha ő éri el elsőként a fát, Bill és Mike kapják a pontot. Érted?
- Nem igazán - vallom be. - Ez kicsit olyan, mintha baseballoznátok.
- Ja igen, valahol ott kezdődött ez nálunk, mikor egyikünket sem vették be a sulis csapatba. Ha nem tűnt fel eddig, akkor most elárulom, hogy nem vagyunk valami nagy izomagyak.
Ezen csak nevetek, bár lehet nem túl kedves tőlem.
- Akkor erre kellett az a sok gönc nektek! - jut eszembe.
- Aha. Kisebb korunkban még nem tűnt ennyire cikinek, de az évek során már többször el akartuk hagyni. Bill viszont túl érzékenynek tűnt ehhez a témához, nem mertünk vele erről beszélni. Nehezen engedi el a múltat. Senki sem hibáztatja ezért.
Elcsöndesedünk. A meleg időben még mindig hűvösen fúj a szél. Bill testvérét megölték. Csak sejteni tudom milyen érzés lehet.

- TÁMAD A BOHÓC! - kiállt fel a semmiből Richie akkora hangerővel, hogy hozzánk is eljut. A labdát eldobja akkora erővel, amekkorával csak karja bírja Mike felé. A fiú megfeszül. Feltartja az ütőt, rajta fészkelődik ujjaival. Egyre közeledik hozzá és mikor elég közel ér, egy gyors suhintással elüti. A labda ívesen száll, de irányt téveszt. Bill nem tudja elkapni.

Stan ismét hátradől. Felnéz a lombokra. Az ágak között feketerigó fészkel. Milyen nyugodt pillanat is ez, a sok gyerekes játék és a váratlan események között. Úgy emeli tekintetét a madárra, mint akinek lelke elcsendesedett. Megtalálta az örök nyugalmat, egy egész pillanatra - gondolom.
- Ah, nem baj, ez legyen még csak gyakorlás! - szakítja félbe a csendes percet Rich, miközben felénk közeledik. - Ember, te nem akarsz beszállni? Nélküled nincs meccs.
- De de, csak kicsit le vagyok lassulva - válaszol Stanley és feltápászkodik. A baseball sapkás fiú visszaáll helyére a többiekkel egyetemben.
- Nekünk mi a dolgunk? - kérdem.
- Mikor Bill közeledik, meg kell akardályozni, hogy elérje a fát, el kell venni tőle a labdát. Ha sikerül, Richie és én nyerek, vagyis te ha játszol.
- Ez furán hangzik.
- Az is. Azt mondom, kinőttünk már mi ebből.