Karácsonyi Dallamok és forrócsoki *Befejezett*

1.

Egy varázslatos történet, egy forró csokoládé és egy meleg takaró. Kell ennél szebb időtöltés egy téli estén?

Egyik este, éppen advent első vasárnapja van ma. Nem egész egy hónap és itt a karácsony. Ha pontos akarok lenni akkor 27 nap múlva. Szóval ezen a vasárnapi estén, ahogy az év összes napján még javában dolgozom az irodámban. Most felmerül a kérdés miért pont vasárnap este? A válasz egyszerű, mert csak ilyenkor van idő a saját cégemre. Hétköznap délelőtt a segélyszervezetnél vagyok, délután meg az alapítványomnál. Esténként pedig irány a hajléktalan szálló. Csípős hideg idő van azt hiszem Tél idején ez megszokott, hozzá még köd is terjeng. Behallatszott, amint a járókelők keményen topogtak, átfagyott lábukat melegítették. Mindenki sietett még a karácsonyi ajándékot megszerezni a szeretteinek. A hozzávalókat az ünnepi vacsorához, mintha csak egy három napos ünneppel vége lenne a világnak. Minden karácsonyi díszben és lázban ég már. Igaz én is megvettem a fámat és már fel is díszítettem. Azt magam sem tudom milyen indíttatásból, mert tavaly óta ilyen nem történt velem. Idén viszont egy érzés volt a szívemben, ami nem hagyott nyugtot. A köd beszivárog a réseken és kulcslyukakon és odakint olyan sűrű, hogy az utca túloldalán álló házaknak csak kísérteties árnyalakja látszik. Ha nem tudnám hogy ott van nem is gondolnék rá, hiszen nem látni el odáig. A szobában a kandallóban lobog a tűz, egy darabig nézem ahogy a lángok táncot járnak. A zene lejátszóból halkan szólnak a karácsonyi dallamok. A szívem dobog ugyan, de a fájdalom teljesen átjárta mindenemet. Ennyire magányosnak talán nem éreztem magamat, mint most. Már lassan egy éve bennem ez az érzés, vagyis ez nem teljesen igaz. Mert egy éve folyamatosan így érzem magamat. Jobb egyedül lennem és nem akarok társaságot magam mellé. Most sem tudom miért jött elő vagy mi célja volt ennek az egésznek. Az utóbbi időben kezdtem jobban lenni, beletörődni az elfogadhatatlanba a megérthetetlenbe.

- Boldog karácsonyi ünnepeket kisfiam, minden jót kívánok! - kiáltja hirtelen egy vidám hang. A hang anyjáé aki oly észrevétlenül lépett be, hogy ijedten húzom össze magamat. Pillanatig gyönyörködöm az egyetlen emberi lényben, aki bármi történt is mindig itt volt, vigasztalt. Majd amikor szükségem volt rá kihúzott a gödör aljából, és azóta is támogat. Igaz sokszor kerülök oda lelkileg, de ő mindig itt van velem. Valami jót is hozott a nevelő apám halála, jobban összekovácsolta a családunkat. Előtte is szoros volt a kapcsolat közöttünk, de azóta még összetartóbbak lettünk. Bár amikor elment abba semmi jót nem éreztem, annyira szerettem őt. A halála nagyon padlóra küldött mindannyiunkat.

- Az még egy egész hónap anyu. Amúgy mitől legyen boldog? – kérdezem kissé morcosan, felhúzott szemöldökkel, rámeredve. A fagyos ködben sietve jött és úgy kimelegedett, hogy most kipirult arccal, csillogó szemmel állt előttem. Forró lehelete látható páraként lebeg csinos álla körül. Karjait ölelésre nyújtja felém, de persze most nem fogadom. Hiszen hogyan is tehetném meg sem érdemlem, hogy bárki szeressen legalábbis így gondoltam. Mindig is ilyen voltam, magamat hibáztattam olyan dolgokért is, amiket nem én tettem. Túlságosan lelkemen viseltem mások sorsát, képes voltam átvenni az érzéseiket és érezni is azokat.

- De kisbabám csak nem akarod azt mondani, hogy a karácsony szamárság? Ezt magad sem gondolod komolyan? A legszebb ünnep az évben, ne legyél ilyen mogorva. – suttogta anya csalódottan.

- De mennyire! A karácsony nekem nem boldog, mióta, mióta...! - horkanok fel. Nem az volt a célom, hogy megbántsam hiszen szeretem őt. Inkább csak saját magamat akarom bántani, magamnak akartam fájdalmat okozni. Biztos én vagyok a hibás amiért a szerelmem elment, nem vagyok elég jó, vagy tettem valami rosszat.