Karácsonyi Dallamok és forrócsoki *Befejezett*

2.

  "Tavaly előtt fogalmazódott meg bennem az ötlet először. Mi lenne, ha kimennénk? Zayn persze egyből felajánlkozott, ahogy ebben az évben is. Béreltünk helyet és hozzá egy lakókocsit. Forró italokat árulunk, amihez az alapanyagot saját pénzből vesszük. A bevételt pedig felajánljuk egy arra rászoruló kórházi osztálynak. Idén egy hematológiai osztályt támogatunk, a múlt évben a gyermek kórház ugyanezen osztályát leptük meg. A fejem elkezd hasogatni, nyögve fetrengek a kanapén tovább. Lusta vagyok felkelni innen, csak magamra rántom a támlára terített takarót. Egy pillanatra akarom behunyni csak a szemeimet."

🎄

 Rá kellett jöjjek már a hét első napjaiban, hogy nem tudok ennyi felé szakadni. A jótékonysági szervezet, az alapítványom, a karácsonyi vásár és éjszakánként meg a hajléktalan mentő akció. Ahogy én hívom! Ezért az alapítványom ügyeit, teljesen rá kellett bízzam a gazdasági igazgatóra. Csak akkor keres meg, ha aláírni való van. Nagyon remélem, hogy bízhatok benne és minden flottul fog menni. Nyugtat a tudat, hogy a nővérem is ott dolgozik, valamint Zayn is beugrik délutánonként. Így nekem kevesebb elfoglaltságom akad! Amit most nem bánok, bőven elég ez is. Idén is sikerült abba a hibába essek, mint tavaly. Túlvállalom magamat, de legalább nem kesergek a saját nyomorúságos életemen. Ma este kilenckor már elfogyott a tömeg a vásáron és bezárt mindenki velem együtt. Azonnal kocsiba pattanok, hogy időben odaérjek a hajléktalanszállóra. Mondjuk előtte azért haza megyek átöltözni és enni is valamit. Esetleg egy tusolás sem fog ártani. Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt vagy valami. Az autót csak hanyagul leparkolom a kocsifeljárón, majd szedem a lábaimat a bejárati ajtóhoz. Most előre kikészítettem a kulcsokat. Általában az ajtó előtt szoktam a zsebemben turkálni, most viszont sietek. Mielőtt bármibe is fogok itthon, megcsinálom a szokásos forrócsokimat. Ez olyan rituálé lett nálam indulás előtt. Kell az erő mind lelkileg, mind testileg. Bár sokszor emiatt is bűntudatot érzek, nekem ez megadatik. Míg azoknak akiknek ételt osztok éjszakánként, nem! Kimondottan nem hajléktalanszállóra megyek, hanem a mozgó ételosztóknál lesz rám szükség. Miután végzek a fürdéssel, magamra rángatok két viseltesebb melegítő nadrágot, meleg vastag pulóvert. Sosem tudhatom mennyi időt kell a szabadban töltenem, és beteg nem szeretnék lenni. A fogasról leakasztom a kevésbé márkás kabátomat, majd útnak is indulok. Először az elosztóba kell mennem, bepakolni az autóba az adományokból összeszedett holmikat. Meleg takarók, ruhák, majd az ételt is amit a menhelyen dolgozó szintén önkéntesek csomagoltak. Még utoljára vissza pillantok a hatalmas házra ahol lakom, egy éve már egyedül. Nem is áll szándékomban megosztani ezt senkivel, hiszen csalódtam, bántottak. Már nem bízok meg senkiben, úgyis elhagynak. Miközben átautózom a városon, megint anya szavai járnak a fejemben. Egyelőre fogalmam sincs, hogyan is teljesíthetem a kérését. Ahogy azt sem, honnan kerítsek magam mellé bárkit is. Mintha ez olyan egyszerű lenne vagy varázs ütésre menne. Szórakozni nem járok már évek óta, Zayn kitartóan próbálkozik hív mindig. De nem mentem, és egy ideje már feladni látszik. Félek, nehogy megismétlődjön az ami a múltban történt és köszönöm szépen abból elég volt egyszer. Így is majdnem egy egész év kellett ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni, el tudjam fogadni. Nem kellettem az én szerelmemnek. Néha még most is érzem, hogy szükségem lenne a pszichológusomra. Ahogy megérkezem az épület elé, már hosszú kígyózó sorokban állnak az emberek. Végül úgy döntök nem állok meg a puccos kocsival a közelben, a hátsó bejárat felől közelítem meg az épületet. Szégyellem, hogy nekem erre is telik. Mikor ők legalább egy kevéske meleg ételért állnak sorban a hidegben. Persze én mindezért megdolgoztam, de akkor is. Volt lehetőségem tanulni, és a szüleim is támogattak. Sajnos ez nem mindenkinek adatik meg az életben. A dobozokat az egyik kollegával együtt bepakoljuk a hatalmas autóba. Niall, a szőke ír srác tart velem ezen az éjszakán. Nem ismerem túl régóta, de megbízom benne. Mindig jó mókának ígérkezik, ha vele kell legyek. Ő mindig annyira optimista és mosolygós. Tudja mikor beszéljen és mikor vágyom csendre. A kinézete is vicces, de határozottan aranyos. Nem utolsó sorban, egészen megkedveltem az utóbbi időben. Van a tekintetében néha valami, ami annyira szomorú. Talán többet kellene vele beszélgetnem, akkor fény derülne mindenre. A hó hullani kezd, ami azt a képzetet nyújtja mintha Télapó maga ülne volna az égbolton. Kétségtelenül régóta tettem meg ezeket a köröket, vagy Niall - el esetleg egy másik kollegámmal. Amiknek most neki is vágtunk, hiszen nagyon sokan várják a meleg ételt és az adományokat. Sajnos nem mindenki tudott eljönni a szállóra, muszáj nekünk mennünk hozzájuk. Számítanak ránk, az év ezen szakaszában fokozottabban. Rengeteg embert ismerek már, ha névről nem is, de látásból mindenképpen. Tágra nyílt zöld szemmel meredek az úttestre a sűrű hóesésben, egy pillám annyi sem rezdül. Hirtelen egy jelenség tűnik fel előttem, melynek kékes fénye nagyon kísérteties; maga az arc nyugodt és egy cseppet sem félelmetes. Hatalmas azúr kék szemű tekintet néz rám. Dermedten taposok a fékbe, a szívem majd kiugrik a mellkasomból. Ismerős az arc, kísért már egy jó ideje. Általában csak az álmaimban van itt, olyan még sosem fordult elő, hogy akkor jelenik meg ha ébren vagyok.