When you're gone... [Vettel fanfic]

2. fejezet

Nagyon rég óta nem éreztem magam ilyen biztonságban, mint az édesapám ölelésében. Már egészen pici korom óta megvan köztünk ez a tipikus apa-lánya szerelem, ami az évek során nemhogy megszűnt volna, csak még erősebb lett. Ez volt az egyetlen nagyobb különbség köztem és Erick között. Amíg ő inkább anyás volt, bármi baj esetén az ő szoknyája mögé bújt és onnan várta a vigaszt, a megnyugvást, addig én mindig az apukám ölelésébe menekültem, mert tudtam, hogy ott biztonságban vagyok, hogy senki nem bánthat. Ezt érzem most is! Egyre közelebb és közelebb bújok hozzá, mert újra érzem azt a megnyugtató bizsergést, amit mindig is érzetem, mikor velem volt. Most jöttem rá igazából, hogy óriásit hibáztam akkor, mikor elmentem. Lehet, hogy karrierileg jó volt, lehet, hogy így is sikerült lelkileg helyrejönnöm annyira, amennyire lehet egy ilyen dolog után, de az édesapám ölelésében jöttem rá igazából, hogy ezt mind itthon is megkaptam volna, csak ki kellett volna nyitnom a számat és segítséget kérnem tőle, tőlük.

- Aj,- sóhajtottam egy hatalmasat. – én saj...

- Most fejezd be, angyalka. Nem akarok még egy bocsánatkérést hallani! Te döntöttél akkor az elköltözés mellett és mi nem haragszunk. Rendben?

- Rendben, papa. Szeretlek és téged is anyu.

- Mi is téged, kicsikém- mondta mosolyogva anya. – De most már remélem, itthon maradsz.

- Nem lehet, anyu. Még rengeteg dolgom van Amerikába. Igazából csak a megemlékezésre jöttem vissza.

- Ezek szerint nem is maradsz? – Láttam édesanyám arcán a csalódottságot, tudtam, hogy ez így nekik sem jó, de néhány hétig, esetleg hónapig még maradnom kell Amerikában, hisz hátra van még a szakdolgozat beadásom, a diplomavédés és a diplomaosztó. Meg még valami...

- Nem tehetem, anyu, sajnálom. Most lesz nem sokára a diplomavédésem, arra muszáj visszamennem.

- Én megértem, kicsikém, de még egy rövid ideig sem maradhatsz?- Aj, nem tehetem ezt velük, most kaptak vissza és máris eltűnök ismét?!

- Egy hétig maradhatok- A szüleim szeme felcsillant. -, de utána tényleg vissza kell mennem.

- Egy hét is több, mint a semmi- mosolygott apu. – Na, asszony, ne legyél már ennyire elszontyolodva! Lia elsődleges feladata most, hogy befejezze az egyetemet. Utána, mik a terveid kicsikém?

- Hát szeretnék munkába állni valahol, ami...

- De ugye nem Amerikában?- vágott közbe az édesanyám kétségbeesetten.

- ... nincs túl messze Bécstől, tőletek- fejeztem be a mondatot. Láttam, hogy ez a válasz egy kicsit megnyugtatott mindenkit. 

Egy régi mondás szerint: a szem a lélek tükre. Nálunk, a családban ez hatványozottan igaz. Mindig mindent ki tudtunk egymás szeméből olvasni, ezért sem voltak jellemzők a családunkra a hazugságok, hiszen lehetett bármilyen meggyőző, valósághű egy történet, ha belenéztünk egymás szemébe, tudtuk, hogy valami nem stimmel, vagy csak a féligazság hangzott el. 

– Szeretnék mindent rendben hozni. Azt szeretném, hogy a kapcsolatunk olyan legyen, mint azelőtt. Azt nem mondom, hogy majd visszaköltözök, mert huszonhárom éves vagyok és szeretnék önálló életet kezdeni egy saját lakásban, de szeretném, ha velem lennétek, és ismét szoros lenne a kapcsolatunk.

- Szeretünk, angyalom- mosolygott apa. – Nekünk tökéletesen elég az is, hogy itt leszel valahol a közelbe. Nem akarunk korlátozni, ahogy soha nem is tettük. Csak jó lenne, ha néha, mondjuk, heti egyszer beugranál majd egy ebédre, vacsorára vagy csak egy kis beszélgetésre, hogy tudjuk, mi van veled.