When you're gone... [Vettel fanfic]

4. fejezet

 Sokszor eltöprengtem rajta, vajon hinni lehet-e azoknak a képzelgéseknek, mi szerint egy ember halálakor egy új csillag születik, mely fényesebben világít egy rövidebb ideig a többinél, hogy a szeretett személy ezzel is jelezhesse a családjának, hogy ő pedig örökre velük marad?! Csak az éjszaka közepén fel kell nézniük a csillagos égboltra, megkeresni a megfelelő világító testet és gyönyörködni benne. Lehet, hogy ez abszurd, hogy mások emiatt álmodozónak neveznek, de úgy gondolom, mindenkinek hinnie kell valamiben, én pedig ebben hiszek! 

Erick halálát követő napok teljesen kiestek, egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit csináltam. Csak egyetlen dolog maradt meg, hogy vérvörös, és rettenetesen fájó szemekkel bámultam a csillagokat órákon keresztül, mígnem egyik nap felfedeztem egy a többitől sokkal fényesebbet. Egy csillagot, amit addig még sohasem láttam, pedig az egyik kedvenc esti tevékenységeim közé tartozott az égbolt tanulmányozása. Attól a pillanattól kezdve hittem, hogy Erick lelke megnyugodott, békére lelt és felköltözött a csillagok közé, ugyan nem úgy, ahogy ő szeretett volna, de örök életű lett.

Most is ezt csináltam. A házunk mögött lévő nagyobbacska dombon feküdtem és bámultam a csillagokat, de leginkább azt az egyet, amely számomra a megnyugvást, a békét jelentette. A mai nap eseményein töprengtem. Csak miután befejeztem a dalt, néztem a közönségre és már nyugodtabban tapasztaltam, hogy szinte ugyanazt a reakciót sikerült kiváltanom belőlük, mint az amerikai hallgatóságban. Sokan sírtak vagy könnyeztek, az édesanyám apa karjai közé bújva zokogott. Gondoltam, hogy velük még ma lesz egy mélyebb beszélgetésem és igazam is lett. Erick csapata teljesen döbbenten figyelt engem, valószínűleg nem ilyen elköszönésre számítottak, ahogy mások sem, de láttam rajtuk a döbbenet mellett azt a piciny változást, azt a cseppnyi fájdalmat, amivel talán kezdték megérteni, hogy vajon min mehettem keresztül. Egyetlen egy szempár volt, amiben a többitől teljesen eltérő reakciót figyeltem meg, egyetlen egy ember volt Ericken kívül, aki állandóan hangsúlyozta, hogy énekesként kellene továbbmennem, hogy képezzem magam és akár a csillagokat is le tudnám hódítani az égről. Ő volt Seb. Az ő tengerkék pillantását mélyen az én tekintetembe fúrta. Úgy éreztem, mintha a belsőmbe is belelátna, mintha tudná mi játszódott le bennem, mintha minden velem történt szép és szomorú eseményt valahogyan ki tudna belőlem olvasni. Aztán elmosolyodott és elkezdett tapsolni, ezzel hullámot indítva a tömegben. Nem a vastapsért csináltam, nem azt akartam bebizonyítani, hogy tehetséges vagyok, csupán el akartam köszönni egy általam nagyon szeretett embertől. Azt hiszem, sikerült...

A hazafelé vezető utunk érdekes volt. Az elején néma csendben voltunk mindannyian, csak egy ezer éves szám szólt a rádióban, amelyet apa nem szeretett, ezért rövid időn belül a kis szerkezet is ki lett kapcsolva. Innentől kezdve tényleg síri csönd lett, amit nem sokkal később édesanyám tört meg azzal a kérdéssel, hogy nem akarok-e nekik mesélni valamit? Itt volt az ideje a színvallásnak. Elmondtam mindent a zenéről, a kórusbajnokságról, mindenről. Az eddig magamban tartott események és érzések most kikívánkoztak belőlem. Egészen a házunkig én beszéltem, a szüleim pedig némaságban burkolózva hallgatták a kissé hosszúra nyúlt monológomat. Majd az autóból kiszállva édesanyám a nyakamba borult és zokogni kezdett. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, nem akartam fájdalmat okozni a szüleimnek, azonban az édesanyám megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, ezek nem a fájdalom könnyei, inkább a büszkeségé.

- Nem változtál- szakította félbe gondolatmenetemet egy férfihang, mire kicsit összerezzentem és felé fordultam. Nem gondoltam volna, hogy ma még találkozunk. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.

- Semmi gond, Seb, csak kicsit elmerengtem.

- Szabad kérdezni, hogy min?- kérdezte, majd leült mellém, mire arrébb húzódtam a szőnyegen, hogy ő is rá tudjon feküdni.