When you're gone... [Vettel fanfic]

12. fejezet

Régebben azt hittem, az élet csak úgy lehet tökéletes, ha mindig történik benne valami izgalmas, ha pörög, mint egy végeláthatatlan akciófilm. Ma már érzem, tudom, hogy nem a vihar a fő attrakció, az előtte való csönd pillanatai azok, amiket meg kell tanulni élvezni. Akkor valósulhat ugyanis meg az idilli állapot, amit az emberek egyszerűen csak boldogságnak neveznek. Akkor, ott, a csendben... 

Boldog voltam, olyan boldog, mint még előtte soha. Elengedtem a múltam, felkészültem a jelenre és a remélhetőleg boldog jövőre, kiálltam több száz ember elé és feltártam a bennem dúló érzelmek sokaságait, amit a közönség vastapssal jutalmazott. Boldog voltam, mindenkire mosolyogtam. Azt hiszem, végre megértettem az üzenetet, amit küldtek nekem az égiek. Felvettem a harcot a szenvedéssel, hosszas és sokszor végeláthatatlannak tűnő csatában végül győzedelmeskedtem. Mit nyertem? Egy szerelemben és boldogságban gazdag életet, ami addig a pillanatig tart, amíg le nem pereg az a bizonyos utolsó homokszem is az életemet jelentő homokórában.

Miután lejöttünk a színpadról, mindenki az ölelésébe zárt és nem győzött hálálkodni, hogy Jake baromsága ellenére is elmentem a versenyre. Még maga Jake is agyon ölelgetett miközben a köszönöm és a sajnálom szavakat ismételgette. Már nem haragudtam rá, igazság szerint már akkor nem éreztem semmiféle rosszat az irányába, mikor kiértem a Brooklyn hídhoz.

Mindenkinek megvannak a maga szokásai, rituáléjai: ha valami bajom volt, mindig kerestem egy hidat, ha volt a közelben és odamentem, mert ezek az építészeti remekművek az egyetlenek a bátyámon kívül, amik elérik, hogy ne foglalkozzak a gondokkal, bajokkal csupán magamra, a belső lelki békémre és a természet csodáira figyeljek, amik itt vannak tőlem egy karnyújtásnyira.

Még volt utánunk néhány kórus így türelemmel vártuk az eredményhirdetést. Tudtuk, hogy mindent megtettünk, amit lehetett, innen már a bírákon volt a nyomás, nem rajtunk. Kinyíltunk, mint egy csodaszép tündérrózsa a nap első sugarainak hatására. A számunkra kijelölt helyen várakoztunk, ki nyugodtabban, ülve, ki pedig idegesebben sétálva. Én bár nyugodt voltam, mégis álltam, háttal a többieknek. Mosolyogva hallgattam az élménybeszámolójukat, miközben a kinti tájat néztem. Minden olyan nyugodt és békés volt. Nagyon-nagyon jó előérzetem lett. 

A nagy merengésemet egy a derekamat finoman átölelő kéz zavarta meg. Sejtettem ki lehet a támadóm, így nyugodtan és mosolyogva dőltem neki a mellkasának. Néhány percig ebben a pózban álltunk, majd megfordultam. A derekamat fogva tartó karok nem engedtek el egy percig sem, sőt még szorosabban tartottak, miközben belenéztem azokba az elbűvölő szemekbe.

- Megijesztettél!
- Tudom.
- Dehogy tudod!- Csattant fel egy kicsit, mire a közelben ülő barátnőim egy kicsit megijedtek. De én nem féltem tőle, tudtam, hogy soha nem bántana engem, csak aggódott. Nagyon aggódott értem!- Nem tudod, milyen érzés hívni a barátnődet és állandóan azt hallgatni, hogy „a hívott szám átmenetileg nem kapcsolható"! Nem tudod, mennyire aggódtam, féltem, hogy valami bajod esett! Már a legrosszabbak peregtek le a szemeim előtt. Már láttalak holtan feküdni egy árokparton, már...
- Csss...- Muszáj volt közbeszólnom. Éreztem, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt és egyre jobban szorít magához. – Ne hergeld magad, kérlek! Nem történt semmi baj. Jól vagyok! Most, hogy itt vagy pedig még jobban- bújtam hozzá szorosan.
- Miért nem vetted fel a telefont?
- Volt egy kis nézeteltérésünk a csapattal és kellett egy kis idő, míg átgondoltam a dolgokat.
- És ezt miért nem lehetett közölni, hm? Egy „gondolkodnom kell, majd jelentkezem" üzenet után békén hagytalak volna! Tudtam volna, hogy valami gáz van, de meg tudod oldani, csak kell hagynom egy kis időt neked. Utána pedig úgyis beavattál volna.
- Nem tudom, miért nem írtam neked egy rövid üzenetet. Ne haragudj rám! Én csak...
- Nem haragszom, kicsikém, egy percig nem tettem, csak szörnyen megijesztettél!
- Bocsánat, ígérem, többet nem fordul elő. Nem akarom, hogy még miattam is idegeskedj, még a végén valami bajod lesz.
- Nagyon szeretlek, Lia- nézett rám mosolyogva. – Mindennél és mindenkinél jobban.
- Én is szeretlek, Seb- És végre, egy hét után ismét érezhettem azt a semmihez sem fogható bizsergést, amit a csókja váltott ki belőlem minden egyes alkalommal.

Az eredményhirdetésig végig Sebbel voltam. Nem beszéltünk sokat, inkább csak ültünk és élveztük a csendet, a nyugalmat. A tudat, hogy itt van mellettem, engem ölel, csókol, becéz, még jobban feltöltött. Egyszerűen úgy éreztem, minden a helyére került, hogy sosem voltam boldogabb és ezt rajta, a mosolyán is láttam. Tudtam, hogy meg fog változni az életem, ha visszamegyek Bécsbe, ha újra visszatérek a családomhoz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire és legfőképpen ilyen irányba. A baleset után nem gondoltam volna, hogy Sebbel valaha is egy pár leszünk, most meg ott ültem az ölében, miközben ő gyengéden simogatta a karomat és közben néha-néha adott egy apró csókot. Azt hiszem, tényleg szerelmes vagyok! Teljesen, örökké és végeláthatatlanul!

Nem sokkal nyolc órakor érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amit mindenki várt. Az eredményhirdetés. Ahol egy csapat az égbe megy, a többi pedig olykor sírva azon gondolkozik, vajon, mit ronthattak el, miért nem végeztek előrébb? A műsorvezetők és a bírák szerették húzni az emberek idegeit, ezért több lépcsőben derültek ki az eredmények. Először a tízediktől a hatodik helyezésig ismertették az ismert és kevésbé ismert zsűriben szereplők véleményét. Majd az ötödik és negyedik helyezésről rántották le a leplet. Csak a végén maradt három csapatot hívták fel egyszerre a színpadra. Óriási kő esett le a szívemről, mikor minket is szólítottak, az tehát már biztos volt, hogy benne vagyunk az első háromban, de reméltem, nagyon reméltem, hogy sikerült az a bizonyos bravúr. Úgy éreztem meglehet! A harmadik helyezést végül a Los Angeles-i Művészeti Egyetem lánykórusa szerezte meg. Ők nagyon boldogok voltak, nekik már ez is óriási eredmény volt. Már csak Derekék csapata állt elénk és a győzelem elé.

- Hölgyeim és uraim, mielőtt kiderül idén ki lett a Showkórus bajnok, kérek még egy hatalmas tapsot mind a két csapatnak. Fantasztikusak voltak, valami olyat nyújtottak a színpadon, amin még maguk a sokat látott zsűritagok is meglepődtek. A csapattagok szinte szimbiózisban éltek egymással, minden rezdülésükre érkezett felelet. Egyszerűen leírhatatlan produkciókat láthattunk- Jött a tapsvihar és a műsorvezető hosszú percekig tartó csendje. Az idegeink már robbanás közeli állapotban voltak. – Nos, a második helyezett tehát... egy méltó küzdelemben tökéletesen helytállt, azonban volt egy ici-pici különbség, melynek hatására mégis alulmaradt az idei versenyen. De ez nem jelenti azt, hogy nem borzongtunk meg az előadásuk alatt, nem táncoltunk, nem tapsoltunk, nem énekeltünk velük együtt. Tehát a második helyezett a Chicagói Egyetem Shówkórusa!- ÚRISTEN, nyertünk- sikítottak a fülembe. – Tehát a győztes a tavalyi bajnok, akik ezzel történelmet írtak!

Óriási volt az örömünk. Én személy szerint nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Jó érzéseim voltak, de nem mertem volna biztosan kijelenteni, hogy sikerül, hogy nyerünk, de úgy látszik, valaki vigyáz ránk odafentről és segít nekünk.

Boldog voltam, mert nyertünk, mert itt voltak a szüleim és látták egy előttük eddig titkolt másik énemet, és legfőképpen mert magam mellett tudhattam életem szerelmét, aki mindenben támogat, mindenben mellettem áll és segít, hogy olyan életem legyen, amilyet tényleg megérdemlek, legalábbis szerinte. 

A szomorúság és a gondok ma nem számítottak. Egy végtelen csatában, ma a boldogság és a szerelem kerekedett felül és foglalta el a trónt, azonban ez nem marad így örökre. Túl boldog voltam az utóbbi időben, túlságosan stimmelt minden. Féltem, hogy hamarosan valami rossz fog történni, ami mindent megváltoztat majd!

És mennyire igazam volt...