When you're gone... [Vettel fanfic]

11. fejezet

A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kisemberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változásra. A lehetetlen nem tény, csupán vélemény, nem kinyilvánítás, hanem kihívás, lehetőség, egy elmúló pillanat. Mindig voltak álmaim, vágyaim, néha olyan célt állítottam fel magam elé, amely szinte teljesíthetetlennek tűnt, de én mégsem törtem le, nem adtam fel. Sokan mondták már, hogy makacs vagyok, de amit a fejembe vettem, azt véghez is vittem. Ilyenek voltak ezek a vágyálmok is. Tudtam, mit akarok, tudtam, hogy mit kell tennem azért, hogy sikerüljön meg is valósítani a céljaimat. Volt, hogy nem sikerült elsőre, de sosem adtam fel. Én irányítom az életem, én döntöm el, hogy egy kereszteződésben balra vagy jobbra forduljak! Senki nem állíthat akadályt közém és a céljaim közé, hiszen a lehetetlen nem létezik, csak sok az akaratgyenge ember!

§

Vajon mit érezhettek a többiek abban a pillanatban, mikor felléptek a színpadra? Vajon mit rejtettek el a kényszeredett mosolyukkal? Sokuknak ez volt az utolsó versenye, felkészültek vajon mindarra, ami a színpadon történhetett? Eljött a búcsú pillanata, tudtuk, hogy ez egyszer be fog következni, hogy nem lesz több verseny, nem lesz több próba, nem lesz több felejthetetlen együtt töltött pillanat. Ez a csapat ebben a felállásában búcsúzni jött a közönségtől, a bíráktól és azoktól az emberektől, akiket az elmúlt két évben maguk mellé állítottak. Szép búcsút terveztek, terveztünk, nem ilyen könnyeset, nem fájdalmasat, nem kétségbeesettet. Ha ott lettem volna és belenéztem volna a tekintetekbe, mindegyikből egytől egyig ezeket az érzelmeket olvashattam volna ki. Tudták, hogy eljött az idő, itt a vége mindennek éppen ezért sérülten vagy sértetlenül, megtörten vagy önbizalommal telve igyekeztek elköszönni mindenkitől. Méltó búcsút véve egyetemi éveiktől!

Megszólalt a zene, a közönség máris éledezett, hiszen napjaink egyik legfelkapottabb slágere nyitotta meg a produkciót. Egy önfeledt dal, amit meghallva mindenkinek más és más jut az eszébe. A közönség tetszését egyből elnyerte, az ellenfelek pedig érdeklődve nézték azt a csapatot, akit már egyszer leírtak. Leírtak a kilépésem miatt. De van, amit ők sem tudnak, nem tudhatnak. Ez egy csapatverseny, nem egy személyről szól, hanem arról a minimum tizenkét fiatalról, akik táncolnak, énekelnek. Mi így vagyunk kerek egész, hogy mindenki beleadja minden tudását. Ez a verseny nem rólam szól vagy a hiányomról, hanem a csapatszellemről és barátságról.

„No matter how far we go,
I want the whole world to know,

I want you bad,

And I won't have it any other way,

No matter what the people say,
I know that we'll never break,
Cuz our love was made,
MADE IN THE USA!"

Fantasztikusan szóltak együtt, tökéletes volt az egész! Boldog mosollyal szemléltem az én kis csapatomat a terem egy sötét hátsó sarkából. Tudtam, hogy képesek rá, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy nélkülem is megállnák a helyüket! És most mit látok? Tökéletes összhang, fantasztikus hangzás, a közönség pedig tombol. Ennyit arról, hogy bennem van a nyerés kulcsa... Meg tudják nélkülem is csinálni, de nem szeretném őket cserbenhagyni! Kell még egy utolsó adrenalin löket, hogy érezzem tényleg élek!

„We come into this world unknow,

But know that we are not alone,

They try and knock us down,

But change is coming, it's our time now."