When you're gone... [Vettel fanfic]

16. fejezet

/Sebastian szemszög/

Mindenki életében egyszer eljön az a pillanat, mikor búcsút kell intenie egy szeretett személynek. Ez lehet egy családtag, egy szerelem vagy csak egy legjobb barátként kezelt háziállat. A veszteség pedig fájdalommal jár, mérhetetlen fájdalommal. Sokszor eltöprengtem rajta, hogy mi lenne, ha az emberek és minden örök életűek lennének. Aztán rájöttem, hogy minden jó így, ahogy van. Nincsenek örökké tartó háborúk, viszályok, nincsenek örökké haragban lévő emberek, mert tudják, hogy az élet véges. Akár egyetlen pillanat, egyetlen rossz mozdulat is elég ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Ez nem egy jól megtervezett hollywoodi film, itt nincsenek második esélyek. Csak két dolog létezik: az élet és a halál. Ez ilyen egyszerű.

Minden tökéletesen indult. Mind a kapcsolatunkban, mind a mai napon. Annyira gyönyörű volt, ahogy ott állt az erkélyen kora reggel egy vékony selyemhálóingben, amely kiemelte tökéletes alakját. A hajnal fényei megvilágították a testét, mint egy misztikus fényt kölcsönözve az én Angyalkámnak. Szinte láttam a feje felett a glóriát, amit a Nap karimája rajzolt fölé. Nem bírtam ki, egyszerűen muszáj volt odamennem hozzá és megölelnem. Annyira szeretem az ilyen pillanatokat, azt hiszem, ezekért érdemes élni, ahogy a szeretett nő boldogan bújik bele a karjaidba, majd ott is marad jó hosszú ideig. Nagyon szeretem, soha senki iránt nem éreztem még ilyet.

A pályára érve sajnos el kellett szakadnunk egymástól. Őt várták a papírhalmok és a türelmetlen emberek, engem pedig a pálya hívogatott, no meg Rocky szigorúsága, ha késem akár egy percet is, élve megnyúz. Ilyenek ezek a franciák, könyörtelen népség. A kocsiban ülve végig rajtunk, az együtt töltött fél éven gondolkodtam. Mintha minden szép emlékemet egy diavetítőn keresztül újra lepergették volna a szemem előtt, úgy láttam az eseményeket. Boldog, önfeledt pillanatok, randik, kéz a kézben séta az esti parkban, megannyi szép emlék, amelyek elérték, hogy boldog legyek, nagyon boldog. Azt hiszem, semmi sem tehetné tökéletesebbé az életemet. Vagyis, de egy valami, de arra visszatérünk később...

Az ebédszünetet szerencsére el tudtuk együtt tölteni. Ezért is szerettem volna, ha Lia kerül Grace helyére, mert akkor többet lehetünk együtt, anélkül, hogy azon gondolkoznánk, mennyire kell kapkodni, nehogy egyikünk elkéssen. Szerencsére a csapat vezetése tőlem függetlenül őt találta a legmegfelelőbbnek a pozícióra, amit azóta is a tökéletes munkával hálál meg. Rengeteget dolgozik, néha kezdek féltékeny lenni azokra az idióta papírokra, mert velük lassan több időt tölt, mint velem. De szerencsére, mielőtt elkezdenék morogni neki ezzel kapcsolatban, mindig abbahagyja és minden figyelmét csakis nekem szenteli. Simogatja az önbecsülésemet, hogy egy ilyen csodaszép teremtmény mellett feküdhetek le aludni minden éjjel. 

Az ebéd ismét jó hangulatban telt el, bár ez nagyban köszönhető volt az edzőmnek. Még hogy a finnek érzéketlenek, visszahúzódóak és csendesek?! Akkor Tommie valahonnan nagyon rossz helyről jöhetett. Annyit tud beszélni, hogy az már nem állapot, szünet nélkül önti magából a poénokat, amit nem bírunk ki nevetés nélkül. Annyira szeretem, ahogy nevet, olyan mintha valamilyen angyali csengettyűt kongatnának a fejünk felett, tökéletes én meg imádom. Sajnos, mint minden jónak, az ebédnek is véget kell érnie egyszer, így kicsit száj húzva, de elindultam az edzőm után. Mielőtt teljesen kiléptem volna az ebédlőből, odaszóltam az én kis csodámnak, hogy este lehetőleg legyen időben a szállodai szobánkban, mert szeretném meglepni őt egy vacsorával. Már azért a csodaszép, jéghegyeket olvasztó mosolyért megérte kitalálnom ezt a meglepetést. Pláne mert hátsó szándékaim vannak...

Meg akarom kérni a kezét! Már rengeteget gondolkoztam a dolgon: együtt élünk, szeretjük egymást, egy helyen is dolgozunk, ami szerencsére nem szétválasztott, hanem még inkább összekovácsolt bennünket. Lehet, hogy nem járunk még olyan nagyon hosszú ideje, de már előtte is ismertük egymást elég jól, minden rezdüléséből, minden egyes hanglejtéséből tudjuk a másiknak, hogy éppen, mire gondolhat. Vele szeretném leélni az életem, ehhez pedig ez az első lépcsőfok. Aztán jöhet majd az esküvő, de azt nem akarom elkapkodni. Azt szeretném, hogy minden tökéletes legyen, olyan, mint amilyet kislánykorában megálmodott magának. Akár éveket is hajlandó vagyok várni a menyegzőre, csak legyen mindig velem. Azt szeretném, ha őt láthatnám meg minden reggel először, mikor felkeltem; ha ő várna haza finom vacsorával, gömbölyödő pocakkal. Őt szeretném társamul életem végéig, és remélem, tényleg létezik az élet után is valami, mert azt is vele és Erickkel akarom tölteni.