When you're gone... [Vettel fanfic]

13. fejezet

 Sötét fellegek gyülekeztek eltakarva a kék égbolton ragyogó fényes csillagot, a Napot. A kezdeti lágy szellőt a viharos fuvallat váltotta fel, mely magával hozta a lehűlést. Az eddig békés táj most valahogy más színben tündökölt, egészen félelmetes lett. Ahogy a fák ágai recsegve-ropogva próbálták megfutamodásra bírni a szörnyűséges időjárást, csak minden még félelmetesebb lett. A távolban felsejlett valami. Valami eddig még sosem tapasztalt természeti jelenség, melynek neve említésére is milliók rezzennek össze és forgolódnak menekülő utat keresve. De itt nem volt menekvés, nem volt kibúvó. A sötét tölcsér elindult, átszelte a közöttünk lévő óriásinak tűnő távolságot pillanatok alatt, majd felém vette az irányt. Tudtam, hogy innen már nincs kiút! Végem van!

Azt hiszem, ezzel tökéletesen kifejeztem, hogy mennyire féltem. Egyszerűen rettegtem visszatérni a pályára. Hiába tudtam, hogy nem fog semmi sem történni, hiába tudtam, hogy Erick halála óta a biztonsági intézkedéseket megduplázták és a védőfelszereléseket is szigorították, mégis bennem volt a félsz, hogy valami történhet. Valami katasztrofális. Nem akartam kijönni a Kanadai Nagydíjra, de Seb annyit győzködött és olyan aranyos volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani. És amikor már a bejárat előtt ültünk, elfogott valami rossz előérzet, egyszerűen bepánikoltam. Szabályosan pánikrohamot kaptam: a szívem a megszokottnál kétszer, vagy még az is lehet, hogy háromszor gyorsabban vert, remegett a kezem és szinte már kapkodtam a levegőt. Tudtam, hogy valószínűleg felesleges az egész, mert senkivel nem fog semmi történni, de mint oly sok ember fél egy óriási vihartól, én a pályára lépéssel voltam ugyanígy.

- Lia, kicsikém, nyugodj meg, kérlek!- Szólt az a bársonyos hang mellőlem, de mintha süket fülekre talált volna. Ugyanúgy rettegtem, amit észre is vett. Hátrébb tolta a vezető ülését, majd az övemet kicsatolva addig ügyeskedett, míg az ölébe kerültem. – Kérlek, édesem, nem lesz semmi baj!
- Ne... haragudj... rám- kapkodtam még mindig, minden szó után a levegőt.
- Dehogy haragszom- óvatos puszit nyomott a homlokomra és még szorosabban ölelt, már amennyire ez lehetséges volt. Kezdtem jobban lenni. – Tudom, hogy ez neked borzasztóan nehéz. Mit beszélek? Dehogy tudom! Figyelj rám, szépségem, nem lesz semmi bajom, érted? Nagyon fogok vigyázni magamra, hogy elkerüljek minden veszélyes manővert, rendben?
- Én... tudom, csak... Ne haragudj, nem értem, ez most miért jött ki rajtam! Azt hittem, hogy bírni fogom, de ezek szerint mégsem...
- Inkább te ne haragudj, Lia. Nem kellett volna erőltetnem ezt az egészet, holott tudtam, hogy hogy vagy a versenyzéssel. Nem kellett volna ennyire kardoskodnom azért, hogy ki gyere- ostorozta önmagát. - Csak annyira hiányoztál és így meg egy kis időt együtt tudnánk tölteni.
- Nem, Seb. Nem haragszom és kérlek, ne vádold magad! Szeretlek és igazad volt tegnap, egyszer szembe kell néznem ezzel, ezzel a dologgal. Le kell győznöm a félelmem, mert ha nem, rá fog menni a kapcsolatunkra, azt meg nem szeretném.
- Lia, nem akarlak semmire sem kényszeríteni, ha akarod...
- Csss- szakítottam félbe, majd óvatosan megcsókoltam, mind az ő, mind az én nyugtatássomképpen. – Ki fogom bírni, érted, értünk! Egyébként is itt vannak anyuék, meg Stewék, szóval lesz társaságom, amíg te a pályán körözgetsz.
- Biztos? Ne vigyelek vissza a szállodába?- kérdezte aggodalmasan.
- Annyira imádom, amikor ilyen vagy. De ne aggódj, tényleg jól leszek. Ígérem! Csak... tudnánk még egy kicsit maradni az autóban?
-  Addig ülünk még itt, ameddig csak szeretnél! Nagyon-nagyon szeretlek, kicsi lány.
- Én is téged, bajnokom.

Ezek után már kicsit bátrabban sétáltam Seb és az időközben mellénk csapódó Tommie mellett a Red Bull home-ja felé. A fiúk végig ügyeltek arra, hogy kettejük között menjek, nehogy a sajtó jeles vagy inkább jellemtelenebb része elkapjon és faggatni kezdjen számomra elég keserves témákról. Tommie látva a kissé befeszült arcomat, igyekezett különféle viccekkel oldani a feszültséget, ami sikerült is neki. Sebbel az oldalamon nevetve léptünk be a csapat költöző főhadiszállására, ahol a legtöbb ember meglepődött, mikor megpillantott, de ez az állapot csak néhány pillanatig tartott. Mindenki kedvesen fogadott, rengetegen megölelgettek és nem győzték hangsúlyozni, hogy mennyire örülnek, hogy újra látnak. Még maga Christian és Adrian is csontropogtató ölelésben részesített. A félelmeim eddig alaptalannak bizonyultak.