Fény a sötétségben | bang chan ff.

12.

Másnap nagy fájdalmakkal keltem. Mindenem fájt. Tegnap azt gondoltam ugyan nem lesznek komolyabbak a sérüléseim. Ó dehogyisnem. Leginkább a karom és a hátam fájt. Alig bírtam felvenni a ruhámat. Ügyelnem kellett a sérüléteimre. Hogy én hogyan fogom kibírni ezt a napot még nem tudom.

Mikor elkészültem Mikával együtt elhagytuk a házat. Apa már rég nem volt itthon, aminek azért örültünk. Legalább nem kellett vele szembenéznünk. Mika hamar elment barátnőjével, Oliviaval, akivel megbeszélték ma együtt mennek suliba.

Ahogy elnéztem őket eszembejutottak azok a napok, amikor Narival mi is 16 évesek voltunk. Mindig együtt jártunk suliba, és mindig megvártuk egymást. Suli után pedig beültünk valahova, vagy elmentünk vagy hozzám vagy hozzájuk és együtt tanultunk.. hát igen. Mostmár csak én járok hozzá tanulni.

– Lia! - hallottam meg egy nagyon ismerős hangot.

Megfordultam tengelyem körül és abban a pillanatban elszállt a mosoly az arcomról. A jó emlékek helyét felcserélte a szombatesti buli és mindem fájdalmam ami vele járt.

– Miért nem veszed fel a telefont? - kérdezte Chan amikor közelebb jött hozzám.

– Neked nem munkában kellene lenned?

– De igen, viszont én először veled szerettem volna beszélni. Miért nem veszed fel nekem a telefont?

– Ahj Chan nem mindegy neked? Inkább menj dolgozni, a főnök nem örül annak, ha késnek a munkából

– Kérlek Lia had magyarázzam meg

Egyenesem Chan szemeibe néztem. Láttam rajta nagyon megszeretné beszélni a dolgokat és nagyon megbánta azt az estét. Nem tudtam mit tegyek. Ebben a pillanatban annyira megsajnáltam, de közben bennem volt az is, hogy valószinüleg nem ez volt az első eset, hogy ők részegen lefeküdtek egymással.

– Nem tudom Chan. Egyszerűen fogalmam nincs mit tegyek. Adj nekem egy kis időt kérlek. Mennem kell - ezzel pedig otthagytam őt. Már harmadjára.

A sulihoz érve annyira fájt már a hátam a táskám miatt, hogy le kellett vennem a hátamról és a kezembe fogtam tovább és úgy mentem be az iskolába. A folyosókon mindenki megnézett, és amolyan ,,ez miért a kezében viszi a sulitáskáját?" arcokat láttam mindenütt ahova csak néztem.

Az osztályba érve ledobtam a táskámat és fájdalmasan, alig hallgatóan de felszisszenve foglaltam helyet Nari mellett. A lány végignézte szenvedésemet, és már tudta mi a baj.

– Megint bántott? - kérdezte alig hallhatóan.

– Ühüm

– Akkor ezért késtél ennyit ugye? Mert hamarabb szoktál beérni

– Jaj nem. Apa tegnap csinálta ezt.. velem. Most Chan zaklatott az utcán

Nari szemei tányérméretűvé váltak.

– Micsoda? Mit akart?

– Megszerette volna magyarázni a dolgokat

– És? - kérdezte.

– Hogy hogy és? Nem engedtem neki. Na ne nézz így rám. Ha azt élted volna át, amit én te is így csináltál volna

– De hisz nem is ismered őt annyira. Adj neki egy esélyt. Legalább csak egyet

– Éppen megismertem őt annyira, hogy tudjam részegen milyen - mondtam, majd a tanár lépett be az ajtón. Kezdődhetett a matek. Már csak ez hiányzott.

Suli után váltottam pár szót Narival, aztán a telefonom kezdett el cseregni a zsebemben. Megnéztem a kijelzőt. Nem lepődtem meg. Ő volt az.

– Most mit izélsz rajta annyit? Vedd fel!