A kamera másik oldalán

Tizenkettedik fejezet 2. rész

   - Nem mondasz semmit? – kérdezi továbbra is mosolyogva figyelve. Megrázom a fejem, majd felé hajolok, és megcsókolom. Inkább a szavak embere vagyok, mint a tetteké, de ott, ahol kevés a szó, a tett jobb kifejező eszköz.
   - Ez elég volt? – kérdezem vigyorogva elhúzódva tőle.
   - Nagyon is – összedörzsöli az ajkait, és jólesően hümmög, mire én hangosan felnevetek.
   A ház ajtaja kinyílik, és anya néz ki a vidámságra. Szeme azonnal megtalál minket, egy percre megdöbben, majd kedvesen elmosolyodik. Olyan gyorsan változik a hangulata, mint az enyém, és profi a hamis mosolyokban, de ahogy látom ez igazi. Belépve azt is látom, hogy a szeme boldogan csillog, és ahogy végig méri Davidet, engem, majd az összekulcsolt kezünket, bólint egyet. Talán éppen most beszélte meg magával, hogy minden oké velünk, boldognak lát, és végre van egy kis szín az életemben.
   - Sziasztok! Ez aztán a meglepetés – köszönt minket. Odalépek hozzá, és átölelem. Haja továbbra is szőkésbarna, talán egy pár centivel hosszabb, de ahogy a vállára hajtom a fejem megérzem a citrom illatú sampont.
   - Jó napot Mrs Austen! – nyújtja anya felé a virágot David. Láthatólag egy kicsit zavarban van, amin én felettébb jól szórakozom. Anya hálálkodva átveszi a virágot, majd kis termetével átöleli Davidet. Próbálom elfojtani a nevetésem, meglepett fejét látva, mire egy csúnya pillantást vet rám.
   - Drágám hívj csak Emilynek – mondja mosolyogva. – Brandon itt a lányod és a barátja! – kiállt be a házba, majd betessékel minket.
   Szokás szerint lerúgom oldalra a cipőm, de David helyettem is a tartóra teszi. Én már a konyhában járok, mikor hátra pillantok. David megállt a folyosó közepén, és a csomó, falra felfüggesztett családi képet nézi. Mosolyogva visszamegyek mellé.
   - Édes kislány voltál – mondja éppen egy nyaraláson készült képünket nézve. Egyberészes fürdőruhában pózolok, anya hatalmas napszemüvegével a fejemen. Nathaniel mögöttem homokvárat épít, apa pedig a vízben ül, kezével maga mögött támaszkodik, és a tengert figyeli. Valahol Európában lehettünk.
   - Igazi rosszcsont volt – szólal meg anya mögöttünk. – A bátyjával együtt sosem hagytak nyugtot nekünk – mondja elérzékenyülve. Meglep, hogy idegen előtt beszél Nathanielről. Tudja anya, hogy elmondtam mi történt, de nem hittem volna, hogy ennyire nyílt lesz már az ebéd kezdete előtt.
   Sosem szeretett beszélni a fiáról senkinek. Nem azért, mert nem szerette, csak túlságosan fáj neki, ami történt. egy szülőnek nem lenne szabad a gyerekét temetnie.
   - Most sem hagy senkinek – mondja vigyorogva David. A fejemet csóválva meglököm a kezét, majd elmenve mellette belépek a konyhába.
   - Szia apa – köszönök a bárpulton ülő apukámnak. Felnéz a telefonjából, a szemüvegét a hajára tolja, és szélesen elmosolyodik. Mintha jobb formában lenne. Mármint mintha eltűntek volna a ráncok a szeme alól, a hajában is kevesebb ősz szál van, a háta sem annyira görnyedt a sok munkával töltött évtől.
   - Sofia! – kitárja a kezét, mire nevetve megölelem. – Hallom a barátod is itt van. Később váltok vele néhány szót rólad – suttogja a fülembe kertelés nélkül. Felkuncogok, majd beletörődően bólintok.
   Apa volt az, aki mindig elmondta mikor egy fiú neve szóba jött, hogy ő majd a puskájával fogja fogadni az ajtó előtt. Megjegyzem nincs semmiféle fegyvere, csak szereti a kemény apukát játszani. Elmondásai szerint az egyetlen lánya vagyok, az ő hercegnője pedig csakis a jót érdemli. Bár mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy jó ember nem létezik. Mégis hálás vagyok a felém irányuló törődésének.
   - Üljetek asztalhoz, viszem a levest – hesseget minket anya az ebédlőbe. Apa készségesen átül az asztalfőre, én a jobb oldalára, mellém pedig David. Amint leülünk anya le is rakja a leveses edényt az asztalra. Egyből érzem a mesés illatát.
   - Imádlak – mondom ahogy tele szedem a tányéromat a kis gombócokkal. Én a levest szinte lé nélkül eszem.
   - Van második is, úgy egyél – figyelmeztet apa előre, mert ismer már annyira, hogy tudja, simán megeszek még egy tányért csak a levesből.
   - Túl sok lett a lé a gombócban– mondja szórakozottan David. Felé fordulva jóízűen bekapok egy gombócot, majd lenyelve szélesen elmosolyodom. Visszatartott nevetéssel figyel.
   - Valami baj van? – kérdezem nyájas hangon.
   - Semmi – folytatja az evést, de még látom a mosolyát.
   - Hogy halad a forgatás? – kérdezi apa két falat között. Nem vallaná be, de ő is képes a krumpli gombóc levesből még vagy két tányért megenni ezen kívül.
   - Az idő gyorsan fogy, és nagy a hajtás, de szerintem jól – válaszol David rám pillantva. egyetértően bólogatok.
   Megnyugodva látom, hogy nem zavarja ahogy apa méregeti. Készségesen válaszol, pont annyira udvarias amennyire kell, még vicceket is elsütött. Nem próbálja meg egyedül anyát levenni a lábáról.
   - Valóban sietős a tempó, ezért sem tudtam hamarabb jönni – mondom bocsánat kérően. Apa csak legyint egyet, hogy el van felejtve a dolog.
   - Ebony hogy van? – érdeklődik anya.
   - Gondolom, ha visszaérünk mind a kettőnket megver amiért nem hoztuk. Hiszen imádja a főztöd – felelem teli szájjal. Anya rosszallóan megcsóválja a fejét, de én folytatom az evést, mintha mi sem történt volna.
   Ki az, aki nem beszélt életében egyszer teleszájjal? Ráadásul David már látott akkor is mikor életképtelen voltam, ha pedig akkor nem ijesztettem el, akkor most sem fogom.
   - Meséljetek még, mi történt veletek? – kérdezi, hogy ne akadjon meg a beszélgetés. Nagyra értékelem, hogy nem kérdez semmit a cikkről, amiről még csak nem is beszéltem velük.
   - Voltunk strandolni – meséli David.
   - Látom, hogy van színetek – néz mindkettőnkre. Az én arcom egy kicsit megcsípte a nap, míg Davidnek a karját. Csak a szokásos strandolás utáni helyzet. Legalábbis nálam. Világos bőrömre még az ötven faktoros naptej sem jó, hiszen így is leégek. Pedig fél óránként kentem magam, erre anya szoktatott rá. És a tapasztalat, mikor olyan szinten leégtem, hogy megmozdulni is fájt.
   - Beledobtad legalább? – kérdezi apa Davidet. Csúnyán ránézek, de ő mosolyogva megrántja a vállát. Mindig is kedvelte azokat a fiúkat, akik merészek voltak, nem finomkodtak, de tudtak gyengédek is lenni. Apa is tudja, hogy nem vagyok törékeny lány, meg tudom magam védeni, és velem is lehet szórakozni.
   - Bele hát. Úgy sikoltott, mint egy tízéves – ecseteli nevetve. Durcásan felé fordulok.
   - Nem is igaz! – védekezem. Én nem így emlékszem a dologra.
   - Oh, dehogynem – bólogat vigyorogva.
   - Szemét vagy – eszek tovább, és úgy teszek, mint aki haragudna rá, de a mosolyom elrejtem a kanál mögé, amit éppen a számhoz emelek.
   - Ezért kedvelsz nem? – kérdezi. Mintha anyáék itt sem lennének, annyira belefeledkezünk a másikba, főleg mikor újra felé fordítom a fejem, és összekapcsolódik a tekintetünk. Ártatlanul mosolyog, de a szeméből látszik, hogy mennyire odavan értem. Ezt csak most veszem észre, pedig annyiszor mondták már. Csak eddig nem mertem elhinni.
   - Nem. A szemétségeddel, a borzalmas humoroddal, az aranyos mosolyoddal, és a túláradó szeretetetteddel együtt kedvellek – válaszolom szélesen elmosolyodva, és igyekszem minden hálám és szeretetem belesüllyeszteni ebbe az egyetlen pillanatba.
   Nekem tényleg nem volt senkim, de senkim a családomon kívül. Persze mindig is szerettem volna olyan szerelmet, ami a könyvekben van. Talán ezért is olvastam minden szabadidőmben, mikor élnem kellett volna. A világ nem a könyvekben van, de a könyvek egy új világot adnak. Hányszor szerettem volna egy szőke herceget, aki lovon jön értem? Hányszor szerettem volna egy fekete hajú hőst? Csak aztán rájöttem, hogy ez nem Disney mese, hanem az élet.
   Talán az volt a baj, hogy kerestem, akartam a szerelmet. Az pedig nem jön parancsszóra. Aztán hirtelen mégis belé botlottam David személyében. Hirtelen jött, nem vártam rá, nem is akartam, de aztán mégis itt vagyok. Annak a szemébe nézek, akire fiatalabb korom óta vágytam. A szőke hercegemre.
   - Szerintem a lányunk jó kezekben lesz – szólal meg anya halkan. Mindketten mosolyogva rá nézünk, a tekintetünk csillog. Csak mi tudjuk, hogy ez a kis párbeszéd mennyit jelent mindkettőnknek. Mennyire hálásak vagyunk, hogy az élet egymást adta nekünk.
   - Ehhez kétség sem fér – erősíti meg apa.
   Ránézek, és a büszkeség mellett szeretet látok a tekintetében. Nem tudom mit érezhet - mint egy apa - aki látja, hogy már nem csak ő az egyetlen férfi a lánya életében. Persze senki nem veszi át a helyét, de mégis ott lesz valaki más. Ugyan úgy szeretem mindkettőjüket, de máshogy.
   Az ebéd maradék része valami sokkal mélyebb hangulatban telt. Anyáék megértették, hogy ez nem egy pár napos kapcsolat lesz. Nem mintha engem így ismernének, csak féltenek. Bíznak a döntésemben, mert tudják, hogy én vagyok az, aki mindig hatszor átgondol mindent. Mégis féltenek, mert már annyiszor összetört a szívem.
   Nem terveztük, hogy a délutánt is nálunk töltjük, de annyira belelendültünk a beszélgetésbe. Persze a kiskori képek sem maradhattak el, és még Nathanielről is szó esett. Büszke voltam apára, mert ő is beszélt a fiáról. Tudom, hogy mind a kettőnket egyenlően szeretett, de mégiscsak Nathaniel a fia volt, akivel esténként meccset nézett, fociztak a kertben, vagy kint sütögettek.
   Volt egy pillanat, mikor arra gondoltam a fotelben ülve, hogy erre vágytam. A barátom a szüleimmel nevet valami régi történeten, én mosolyogva nézem őket, az órák elszaladnak, boldog vagyok. Bár a szívembe belehasított a fájdalom, mert tudom, hogy Nathaniel is szerette volna ezt. Mindig azt hajtogatta, hogy ha lesz barátom akkor végre lesz egy állandó haverja, és minden okés lesz, ha rendes lesz velem. Azt is mondta, hogy ha neki barátnője lesz akkor reméli jól kifogunk jönni egymással. Most mindenem odaadnám csak azért, hogy megtudjam mit gondolhat most. Azért, hogy egy percre itt legyen köztünk. Azért, hogy el tudjam mondani neki, hogy boldog vagyok, hogy szeretem Davidet, hogy hiányzik, és remélem büszke rám.
   Már régen lemenőben van a Nap mikor elköszönünk a szüleimtől. Sugárzom az örömtől, az arcizmom már fáj a nevetéstől. David boldogan fogja a kezem, és nagy beleéléssel meséli, ahogy apa megmutatta neki a filmes gyűjteményét. Nem mondom, de úgy érzem apa azt érzi, hogy kapott egy másik fiút. Nem helyettesíti a bátyámat senki, de most újra lett egy fia.
   Szívből örülök, hogy ennyire jól telt ez a délután, és sikerült apa kétségeit eloszlatnunk. David hozta a formáját, önmagát és így már ő is bevallotta, hogy sokkal egyszerűbb kedvesnek lenni az emberekkel. Végtelenül büszke vagyok rá, ezért is csókolom meg miután kifordultunk az utcánkból. Ebbe a hosszú csókba pedig belesűrítem minden büszkeségem, és szeretetem. A köszönetről nem is beszélve, mert én nem biztos, hogy ilyen hirtelenséggel, előre egyeztetés nélkül tudtam volna a szüleivel találkozni.