A kamera másik oldalán

Epilógus

Hatalmas mosollyal az arcomon állok az oltárnál, mint Tom egyik koszorúslánya. Mellettem Rebeka és Ebony is tapsol, mikor az ifjú pár között elcsattan a hivatalos csók.
   Egy másodperc erejéig ránézek Davidre, aki a másik oldalon áll, és boldogan figyeli az ifjú párt. A szívem megszakad, és elképzelem, hogy mi is állhatnánk itt. Vajon eljutottunk volna idáig, ha nem lett volna ez a cirkusz? Vajon tényleg nem működött volna a dolog, ha semmi sem gátolta volna? Vajon minden más lenne, ha nem azok lennénk, akik?
   Nem voltam boldog, mikor a premier utáni másnap meghallottam a hírt, hogy az álompár szakított. Nem érdekelt, hogy én lettem okolva a vörösszőnyegen történt ,,ölelkezésünk" miatt. Azt mondták biztosan amiatt szakítottak, mert Helena nem bírt több megalázást elviselni. Nevethetnékem támad ettől. A szívem bármennyire is könnyebbült meg akkor, mégsem tudtam örülni. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy az én hibám, lehet boldogok lettek volna. Viszont ott lebegett a kérdés, hogy miért tette David? Rájött valamire, mikor keservesen hosszú napok után újra megérintettük egymást?
   Bármennyire is sikerült jól az öt világpremier, bármennyire is ugrott előre a népszerűségi listán a film, nem tudtam osztozni a siker édes ízében. Úgy éreztem, nem nyertem, hanem csak vesztettem. Elvesztettem azt, akit szeretek.
   - Szívből gratulálok! – ölelem meg Tomot, miután mindenki elmondta a jókívánságait a párnak.
   - Köszönöm édesem! – ölel vissza. – Mond csak, mihez fogsz kezdeni miután... - fejével nem feltűnően David felé int jelezve, hogy mit kezdek ezzel a magas labdával.
   Rengeteget gondolkodtam, miután olvastam a cikket. Ha ez tényleg nekem szólt, ha még mindig érez irántam valamit, ha még mindig van esélyünk...Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés és a ha, a válasz pedig túl kevés. Nem tudtam mit kellene tennem. Egyik pillanatban szaladtam volna megkeresni, elmondani neki mennyire szeretem, felejtsük el, ami történt. Másik pillanatban szívesen kiabáltam volna vele, hogy ez tényleg most jutott az eszébe?
   - Elvállaltam egy munkát – felelem, bár tudom, nem ezt akarja hallani. – Holnap reggel már el is kell utaznom.
   - Biztosan elmész? Lehet, ha visszajössz minden remény elszáll – kérdezi lágyan. Szomorú félmosolyra húzom a számat.
   - A reménykedés túl sok fájdalmat okozott már – válaszolom, majd megszorítva a vállát odébb állok, helyet adva a többi gratulálónak.
   Babkék szaténruhámban óvatosan lépkedek. Nincs háta a ruhának, a nyakában van csak egy vékony lánc, ami a ruhát rajtam tartja. A maga sarkúm kopog a parketten, ahogy kikerülöm a táncolókat. Az italos asztalról felkapok egy pohár pezsgőt, majd kisétálok a ház teraszára.
   Gyönyörű az éjszaka. Az ég tiszta, a Hold fénye egyenesen rám süt, a csillagok csak úgy ragyognak a fekete háttéren. A gyenge szellő meglibbenti kiengedett hajamat.
   Elmosolyodom azon, mennyi minden történt ebben a fél évben. Hihetetlen, hogy holnap egy új fejezetet kezdek életem könyvében. Megismerek egy új családot, új embereket. Hiányozni fog a megszokott, hiányozni fog Ebony aki nem jön velem, és hiányozni fog ő is.
  Megbocsátottam neki. Abban a pillanatban teljesen megbocsátottam, mikor válaszolt a riporter kérdésére. Tudtam, hogy amit róla hittem az igaz. Sosem tette volna ezt velem önszántából, sosem egyezett volna ebbe bele miután újra együtt voltunk. Sosem adta volna fel a szerelmünket. Hülyének érzem magam, hogy nem hittem neki.
   Annyira hiányzik. Itt van egy karnyújtásra, itt van egyedül. Enyém lehetne végre, én pedig az övé, de én mit teszek? Megfutamodom. megfutamodom, mert féltem a szívem az újabb csalódástól. megfutamodom, mert annyira szeretem, hogy nem vészelnék át még egy szakítást. Megfutamodom, mert azt hiszem már nem is szeret.
   - Mindenki boldog, te miért nem vagy az? – kérdezi egy hang mellőlem. Oldalra fordulva Daviddel találom szembe magam.
   A szmoking már lekerült róla. Az ing felső két gombját kicsatolta a meleg idő miatt, ujját feltűrte a könyökhajlatáig. Haja kócos, néhány tincs a szemébe lóg. Kezeit zsebre vágta, zöld szemét az enyémbe mélyeszti. Nincs messzebb, mint egy fél lépés, még is úgy érzem, mintha mérföldekre lenne tőlem.
   - Boldog vagyok – felelem, holott egy cseppet sem igaz. Nélküle sosem leszek boldog. Ezt viszont nem mondhatom.
  Nem tudom akar-e még engem. Nem tudom miattam lépett, és szállt ki a stúdió játszmájából. Nem tudom, hogy vár-e rám. Nem tudom megérdemlem-e.
   - Ismerlek már, tudom mikor bújsz el a fal mögé, melyet a magad védelmére építettél – mondja nyomatékosan. Felsóhajtok, és visszafordulok a kert felé. A pezsgőt poharat a számhoz emelem, és iszok belőle egy nagy kortyot.
   - Túl jól ismersz – árulom el neki. Egyáltalán nem bánom, hogy ennyire jól ismer, hiszen akkor tudnia kell, hogy még mindig szeretem. Még mindig várok rá.
   - Miért nem tudsz akkor kérdezni, mikor kellene? – kérdezi ő is előre fordulva.
   - Mert már nem tudom akarok-e választ kapni – vallom be őszintén. Fogalmam sincs, hogy számítsak-e keserűségre.
   - Nem adtam választ a riportommal? Hát nem jöttél rá, hogy nem a világnak, hanem neked szólt? – kérdezi hirtelen. Teljes testemmel felé fordulok, és megdöbbenek az őszinteségén. Nyíltan kimondta. Kimondta, hogy értem tette. Értem hagyta abba a kényelmesnek tűnő megtévesztést.
   - Választ adtál, de hitem már nem volt – felém fordul ő is. Egyik kezét kiveszi a zsebéből, majd megfogja a poharat tartó kezem. Kiveszi belőle a poharat, és lerakja a közeli asztalra, majd rákulcsolja az ujjait az enyémre. Szó nélkül hagyom, hogy megtegye. A bőröm bizsereg, ahol az övéhez ér, a vér száguldozik az ereimben, a szívem hevesen ver, a gerincem mentén remegés fut végig. Mióta megérintette a csupasz hátam az érintése után vágyakozom. A közelségét akartam, a teste melegét és parfümjét érezni akartam.
   - Miért nem tudsz hinni nekem? – kérdezi megcirógatva a kézfejem. Lenézek a kezünkre, ami túl ismerősnek tűnik így összekulcsolva. Hiányzott már, hogy a kicsi kezem elvesszen az ő nagy tenyerében.
   - Mert a hit már annyiszor fájdalmat okozott – mondom halkan, tekintetem továbbra sem emelve fel.
   - Sofia én nem hazudtam neked. Soha, de soha nem akartalak volna eldobni a hírnév vagy egy másik nő miatt. Mindent feladnék érted mert... - ujjaival állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Kényszerít, hogy a szemébe nézzek. A smaragd szempárból szeretet sugárzik, törődés és aggódás. – Mert szeretlek.
  Ahogy kimondja egy könnycsepp csordul ki a szememből. Elmosolyodva letörli azt, mielőtt lecseppenne az államról. Kezével arcomat simogatja, mire én behunyom a szemem a kellemes érzésre.
   - Sajnálom. Sajnálom, hogy nem bíztam benned. Bolond voltam, nem küzdöttem eleget – esedezem a bocsánatáért. Kétségbe vagyok esve, mert nem tudom ezt most álmodom-e. Nem tudom képes-e megbocsátani nekem.
   - Én kérek tőled bocsánatot. Ha nem féltem volna túlzottan attól, hogy tesznek veled valamit, vagy hogy rontok a helyzeten, akkor már régen nem itt tartanánk. Nem okoztam volna újra fájdalmat és csalódást neked – mondja kétségbeesve. Kinyitom a szemem, és közelebb lépek hozzá. Ahogy a mellkasunk összesimul érzem a heves szívdobogását. Vagy az az enyém? Esetleg mindkettőnké? Egy ütemet verne a szívünk, már régóta?
   - Mind a ketten hibáztunk. Hatalmasat. Én megbocsátottam, te is megtudsz nekem? – kérdezem. Nem mondom ki, de tudja, hogy nem csak neki, hanem magamnak is megbocsátottam. Nem csak ő, hanem én is hibáztam.
   - Sosem tudtam rád haragudni – feleli, majd megszünteti a köztünk lévő távolságot, minden szempontból. Lágyan megcsókol.
   Mintha a híd nem omlott volna le a szakadék felett, mintha a közepén újból találkoztunk volna. Talán ez nem azt jelenti, hogy a híd stabilan áll, talán mindketten zuhanunk a maradványokkal együtt. A különbség az, hogy most vagy ketten állunk a hídon, vagy ketten zuhanunk. Együtt.
   Nem mindegyik tündérmese zökkenőmentes. Nem is volt tündérmese elsőre. Viszont anyának igaza van. Három a bűvös szám. Harmadjára már senki és semmi nem állhat közénk. Megtanultunk egymás nélkül élni, megtanultunk nem belepusztulni a fájdalomba. A kapcsolatunk erősebb lett, hiába tépázta meg a vihar.
   Bár tündérmesénk nem most kezdődött, de közel sem most ér véget. Még csak most indul el igazán, és bár ő nem egy tündér herceg, én pedig nem vagyok egy tündér lány, mégis a szerelmünk van annyira erős, mint a varázslat, mely összekötötte őket. Nem vagyunk egy mesében, mégis megalkottuk a saját történetünk. Nem lesz egyszerű, de együtt átvészelünk mindent. Nem mindig fogunk mosolyogni, de a fájdalom mögött is ott lesz az egymás iránt érzett szerelmünk. A tündérmesénk, a mi tündérmesénk még csak most kezdődik.
   Nem boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Inkább egyszer volt, hol nem volt...