A kamera másik oldalán

Kilencedik fejezet 1. rész

Azóta az este óta, mikor újra önfeledten jóléreztem magam eltelt egy hónap. Hogy őszinte legyek Ebony tudta mire volt szükségem. Bár akkor szívesen lerészegedtem volna, hogy felejtsek, de helyette csak egy szórakozóhelyre mentünk, és szinte végig táncoltuk az estét. Másnap anyáékhoz mentem már korán, ezzel elkerülve a szerelmespárt. Tom szerint Helena David lakókocsijában aludt. Nem tudtam erre mit mondani, ha nekik jól esik hát egészségükre. Az a baj, hogy eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel már.
   Minden egyes nap muszáj volt őket együtt látnom. A szünetekben, munka után, vagy ha mind elmentünk valahova. Meg kellett szoknom, hogy ne akarjak elfutni mikor csókolóznak, vagy ne akarjam mindkettőjüket képen törölni. Ahogy azt is meg kellett szoknom, hogy Helena egy igazán csodás lány, bármennyire is szeretném utálni. A többiek is kedvelik, de néha úgy érzem mintha kirekesztenének. Így legtöbbször csendben meghúzom magam, szerintem észre se vennék, ha eltűnnék a társaságból. Ezért is temetkeztem újra a munkába, és még ha hamar is végeztem a felvételek átnézésével, sokkal tovább kimaradtam. Számomra mindig is egyszerűbb volt a problémák, és mások elől elfutnom, mint szembenéznem velük. Nem tudom, hogy ez a gyávaságom jele-e vagy egyszerűen csak félek az újabb csalódástól.
   Nem mondhatom meg a barátaimnak, hogy kivel álljanak szóba. Helena pedig tényleg lenyűgöző, és Daviden is azt veszem észre, hogy egyre jobban kedveli. Vagy legalábbis jól tetteti. Kezdetben utáltam ezt a lányt. Nem is. Inkább magamat. Hiszen, ha mellé állítanának, melyik fiú választana engem? Átlagos vagyok, nincs bennem semmi érdekes és egyedi. Helena pedig csodaszép, kedves, és komolyan, egy álombarátnő. Ráadásul szeretem annyira Davidet, hogy azt tudjam mondani, ha neki tetszik és boldog akkor én is az vagyok, hiába sikítanék legszívesebben.
   Régen sokszor kellett lemondanom valakiről. Sokszor kellett személyeket elengednem, mikor már a szívemhez nőttek. Akkor a munkára fogtam, arra, hogy nincs időm iskola után elmenni velük sehova, mert megyek meglátogatom apát. Holott lett volna időm, ha igazán akartam volna. Most viszont tényleg muszáj lemondanom Davidről, mert nem akarok, hogy egyszer csak kiakadjak, a szemébe mondjam, hogy szeretem majd lássam, hogy tönkretettem a kapcsolatát Helenával. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam mennének szét, ráadásul megfogadtam, hogy sosem fogok senki boldogságának az útjába állni még ha én is látom a kárát. Hiszen, ha szeretünk valaki akkor őt helyezzük minden elé nem igaz? Magunk elé is. Ez pedig így van rendjén, még ha felettébb dühítő is néha.
   Bár még mindig iszonyatosan fáj az, amit tett, megtanultam együtt élni vele. Az elején elzárkóztam tőle, kerültem aztán rájöttem, hogy mennyivel nehezebb így. Ha csak futok és futok előle akkor annál tovább fogok szenvedni. Ha elhúzom a találkozást, ha kerülöm, és ha igyekszem tudomást sem venni róla, csak a magam dolgát nehezítem meg. Kényszerítettem magam, hogy a társaságában legyek. Az első két hétben még utánam járt, hogy megmagyarázza, de nem érdekelt a mondandója. Túlságosan megbántva éreztem magam, de most már belátom, hogy hibásan cselekedtem. Mindenkinek jár egy második esély, és egy lehetőség, hogy magyarázatot adjon. Engem viszont annyira elvakított az árulás érzése, hogy nem hallgattam a józan észre. Talán egy kicsit játszottam az agyamat is.
   Így lehet az, hogy én kergettem Helenához. Hiszen én sem futnék egy olyan lány után, aki makacs, és feltett szándéka kiverni a fejéből téged. Átkozom a napot, hiszen veszettül hiányzik, és azt akarom, hogy mellettem legyen, ne pedig egy másik nővel. Az sem érdekelne, ha a munkámat kellene érte adnom. Igen, nem hittem volna, hogy egyhamar ezt mondom. De tényleg képes lennék érte bármit feladni. Csak sajnos túl későn jöttem erre rá.
   Kivételesen ott találok most mindenkit a babzsákoknál, pedig már éjfél lehet. Megint csak elhúztam az időt, és úgy látom ez nekik fel sem tűnt. Hogy őszinte legyek a munkával már vagy három órája végeztem, az edzőteremben ücsörögtem eddig.
   - Hát te? – kérdezi Ebony nevetgélve. – Azt hittük ilyenkor már alszol – mondja. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, leplezve, hogy mennyire rosszul esik az, hogy az utóbbi időkben elhanyagolt. Nem csak az én barátnőm, ezt tudom. Viszont én kevés embert engedek közel magamhoz, de akiket igen, azokhoz foggal körömmel ragaszkodom. Bármit tehetnek, bármit mondhatnak nem őket okolnám érte, hanem magamat, mert szeretem őket. Ez nálam mindig így ment. Ha Ebony most meg is bántott, akkor sem haragszom rá, hanem automatikusan magamban kezdem keresni a hibát.
   - Nem, még dolgoztam – felelem. Helena David ölében ül, és mindkettejük arcán őszinte mosolyt vélek felfedezni.
   Szerencsére David anyukája már jól van, bár nem tőle hallottam a jó hírt. Gondolom azt hitte, hogy nem akarok beszélni vele, holott másra sem vágyom. Mindenesetre örültem, persze hogy örültem.
   - Nem maradsz? – kérdezi David, és a szemembe néz. Elkapom a tekintetem. Nem tudok a barna szempárba nézni, mert felidőződnek a közös pillanataink. Magam alatt ástam a vermet, mikor elküldtem, és nem adtam neki egy esélyt. Sajnos, nem vagyok olyan, mint a filmekben lévő lányok, és nincsen esélyem ahhoz, hogy harcba száljak érte.  Hibás csakis én vagyok, hiszen elengedtem. Azt mondtam neki, elengedtem, de közben a szívem továbbra is szereti. Bárcsak visszamehetnénk arra a napra mikor Daniel felhívott telefonon, hogy van ez a film, és nem akarom-e elvállalni. Nemet kellett volna mondanom. Akkor, most nem szenvednék minden egyes nap.
   A választ a kérdésre a telefonom csengése szakítja meg. A szívem hevesen kezd verni, mert az éjszakai telefonok sosem jelentettek jót. Este hívtak minket mikor Nathaniel balesetet szenvedett, este hívtak mikor a nagyapám meghalt. Gyűlölöm az esti telefonokat, és most attól félek, hogy anya nevét fogja jelezni. Sajnos ez valami paranoia lehet számomra, de tényleg nem szeretem az esti telefonokat. Túl sok rossz hírt hoztak.
   A hívószám ismeretlen, ezért szemöldök ráncolva húzom el a zöld ikont, és emelem a fülemhez a telefont. Fogalmam sincs ki kereshet ilyenkor, bár volt már rá példa, hogy egy ismerősöm a régi munkákból segítséget kért. Ebben a szakmában szokás az éjszakai dolgozás is.
   - Igen tessék? – kérdezem beleszólva. A többiek hirtelen elnémulnak, és mind engem kezdenek figyelni. Azt vettem észre, ha nagyritkán köztük vagyok, akkor minden mozzanatomat árgus szemekkel figyelik. Nem tudom, hogy ilyenkor arra várnak-e, hogy megtépem Helenát, vagy hogy összeomlok a szemük láttára. Az elsőt szívesen megtenném, mert utálom, hogy ennyire szerethető ez a lány, és nem lehet utálni. Pedig utálni, gyűlölni akarom!
   - Sofia Austennel beszélek? – szól bele egy női hang.
   - Igen én vagyok – felelem. Otthagyva a többieket, és kérdő tekintetüket bemegyek a lakókocsimba. Sosem kedveltem, ha valaki belenézett a telefonomba, vagy belehallgatott egy telefonhívásomba. Még a szüleimtől sem tűrtem el, és egyszer rajtakaptam őket, mikor kölcsönadtam nekik a tabletem. Szerintem mindenkinek jár a személyes tér, ráadásul az üzenetim magánjellegűek, ahogy a hívásaim is.
   Tekintetük végig kísért, míg be nem zártam az ajtót. Nem bánom, hogy ott hagytam őket, mert így is a szívembe hatol Davidék látványa.
   Hiába tagadom, és próbálom elhitetni magammal, hogy nem érdekelt, egyszerűen nem tudom elfelejteni. Túl sokat jelentett nekem az a csók, az a néhány hónap. Ráadásul, ne most kezdjem el érdekelni őket.
   - Én Silvya Blare vagyok, a NBC News munkatársa – mutatkozik be. Egyből felkelti az érdeklődésemet, hiszen nem csak hogy éjfél múlt, hanem hogy egy tévécsatornától hív.
   - Miben segíthetek? – kérdezem.
   - Igazából mi szeretnénk a maga segítségét kérni – leülök a kanapéra, és nem szólok egy szót sem várva, hogy folytassa. – Azért kerestük meg Önt, mert szeretnénk, ha Ön is felszólalna, és elmesélné a saját történetét. Remélem tájékozott, és ismeri miről beszélek. Csatornánk segít a nőknek, kik úgy érzik a férfiak többsége semmibe veszik őket. Persze ha beleegyezik, csakis akkor vennénk fel a történetét – teszi hozzá. A szemeim kikerekednek a döbbenettől. Abszolút nem erre számítottam, mikor megmondta honnan hív.
   - Ez hatalmas megtiszteltetés, de ha megkérdezhetem, miért gondoltak rám? – érdeklődöm kíváncsian.
   - Először is elnézést a kései zavarásért. Másodszor én magam nagy rajongója vagyok a munkásságának. Harmadszor pedig nem akármilyen szakmában dolgozik, így biztosan Önnek is van valamilyen története – válaszol a kérdésemre tömören.
   - Szívesen elvállalom, köszönöm a megkeresést – vágom rá azonnal.
   - A részleteket elküldöm emailben – mondja, majd bontjuk a vonalat.
   Döbbenten dőlök hátra a kanapén, és szóhoz sem tudom jutni a meglepődöttségtől. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán felkeresnek, ráadásul, hogy ennyire egyszerű az egész. Komolyan gondoltam, hogy szívesen veszek részt ebben a kampányban, már ha lehet ezt annak nevezni. Ha csak ennyivel is hozzá tudok tenni ahhoz, hogy a nőket egyenlő félként kezeljék a jövőben, akkor hatalmas örömmel vállalom.
Korán keltem, hiszen a kamerás korán jön. Silvya megírta, hogy a dolgom mindössze annyi, hogy maximum két percben mondjak el egy történetet, ahol úgy éreztem, hogy nem kezeltek egyenlő félként, csupán azért, mert nő vagyok. Bevallom, izgatott vagyok, hiszen nem sokszor vagyok a kamera másik oldalán. Néhány interjún részt vettem, főleg mikor a készülő filmet reklámoztuk. Bár volt olyan is, hogy játékos showműsorokba hívtak, vagy a vörösszőnyeges premieren adtam interjút. Mindig is izgatott voltam, pedig volt időm hozzászokni. Csak a tudat, hogy bárki hallhatja a világon, amit mondok, fennmarad sok időn át, és van, aki biztosan várja, mert nyomon követi az életemet teljes súllyal nehezedik rám. Nem akarok butaságokat beszélni.
   Ráadásul az egyik kedvenc interjúmon lévő válaszom sokáig volt felkapott, és néha még ma is szembe jön velem. Emlékszem, megkérdezte tőlem az újságíró férfi, hogy miért szerettem volna operatőr lenni. Azt feleltem neki, hogy: ,,Nem érdekel a hírnév vagy a pénz. Nem érdekel hány hírességgel találkozok. Számomra az operatőr munka azt jelenti, hogy adok valami maradandót a világnak. Hiszen még sok generáció fogja nézni azokat a filmeket, amiket gyártunk. Biztos, hogy lesz aki emlékezni fog egy meghatározó jelentre, vagy egy mondatra ami megváltoztatta az életét. Én pedig ezt szeretném elérni. Hogy valami maradandót adjak a világnak."
   - Bejöhetek? – szakít ki Ebony hangja a gondolataimból. Biccentek neki, mire behúzza maga után az ajtót.
   - Hogy vagy? – kérdezem tőle, mert nem akarom, hogy kínos csend telepedjen ránk. Én a hálóban turkálok a szekrényemben, míg ő a nappaliban áll.
   - Ezt én is kérdezhetném. Láttam tegnap, hogy valami bánt – mondja. Szívesen rávágnám, hogy csak most vette észre, de inkább nem teszem. Nem veszekedni jött ide, ráadásul amúgy sem szeretném, ha összekapnánk valamin.
   - Hülyeség, ne is foglalkozz vele – felelem az igazság helyett.
   - Nekem elmondhatod – leül az ágyamra, míg én tovább keresgélek a ruháim között.
  - Csak elhanyagolva érzem magam. Mióta Helena megjött úgy érzem, felváltotta a helyemet – mondom ki végül kelletlenül. Sosem ment könnyen beismernem valamit, főleg nem azt, ha hibáztam.
   - Ez butaság. Senki nem tett ilyet, és Helena nem tartozik a csapathoz, még akkor sem, ha most elvileg Daviddel van együtt. – feleli. Nem szólok, csak tovább keresgélek – Csak azt hittük, kell neked egy kis tér és idő, hogy megemészd a dolgokat. De látom, tévedtünk és csak rontottunk a helyzeten – végre kihúzom az interjúra lévő tökéletes ruhákat, és felé fordulok. Szomorúan ül az ágyon, és látom rajta, hogy sajnálja az egész dolgot.
   - Én voltam a hülye. Ahelyett, hogy beszéltem volna veletek inkább ellöktelek titeket magamtól, mert azt hittem, hogy már nem is kellek nektek – felelem őszintén. Túl sértődékeny vagyok néha, és mindent túl tudok gondolni. Egyből elzárkózom, a legkisebb probléma elől is, ezt már Ebony is mondta. Inkább hagyom, hogy a levegőben lebegjen, és a másik próbáljon rá megoldást találni. Mert mindig félek, hogy akkor csak tovább rontanék a helyzeten.
   - Mindketten elcsesztük. Most már látom, hogy szükséged lett volna ránk ebben az egy hónapban – kitárja a kezét, én pedig megkönnyebbülten ölelem meg.
   Ebonyval egyszer vesztünk össze durván, és egy hétig nem szóltunk egymáshoz. Talán akkor jöttem rá, hogy mennyire is szükségem van a legjobb barátnőmre. Minden embernek szüksége van valakire, aki jobban ismer, mint te saját magadat. Aki könyörtelenül a szemedre olvassa a hibád, aki mindig őszinte veled. Akivel hülyülhetsz, és aki vállán kisírhatod magad. Akivel leélhetsz egy életet, de sosem fogjátok megunni egymást.
   - Fáj még igaz? – kérdezi miután egymással szemben ülünk. Hirtelen úgy érzem, az elmúlt egy hónapot nem is külön töltöttük.
   - Iszonyatosan. És nem segít az sem, hogy látom őket – felelem a szívemből.
   - Tudod, szerintem hiába néznek ki úgy, mint akik szerelmesek, Davidnek még mindig te jössz be – mindentudóan elmosolyodik.
   - Kérlek, ne beszéljünk róla. Ne táplálj bennem hiú reményeket – könyörgöm neki. Ismerem magam. Ha belelovallom magam a dolgokba, a végén csalódni fogok. Mindig ez van.
   - Eszemben sincs. De folyamatosan téged les, és keres, ha nem vagy közöttünk. Szerintem azt hiszi, hogy már túlléptél rajta – fejti ki a nézeteit.
   - Mintha az olyan egyszerű lenne – forgatom meg a szemem. Bárcsak ennyire egyszerű lenne.
   - Mindegy is, ha nem akarsz ne beszéljünk róla. Egyelőre - rázza meg fenyegetően a mutatóujját.
   - Értettem.
   - Inkább mesélj, ki hívott este? – kérdezi kíváncsian. Elmosolyodom, mert érzem mennyire is hiányzott Ebony, és az állandó kíváncsisága.
   - Az NBC News keresett meg, hogy csatlakozzam az eddig felszólaló nőkhöz – mondom hatalmas mosollyal az arcomon. Elmondhatatlanul büszke vagyok arra, hogy csatlakozhatom ezekhez a bátor nőkhöz.
   - Ne idegelj! – kiállt fel. Vigyorogva bólogatok. – Ez elképesztő! Mikor jönnek? – tér egyből a lényegre.
   - Egy félóra múlva – pillantok a telefonom képernyőjére.
   - És azt akarod felvenni? – kérdezi fintorogva a ruhahalomra mutatva, amit az ágyra tettem.
   - Azt terveztem, miért? – kérdezem előre félve a választól.
   - Biztos, hogy nem engedlek ebben a tévében szerepelni – szögezi le ellentmondást nem tűrve.
   - Gyerünk – sóhajtok fel és szabad kezet adok neki.
   Azonnal megrohamozza a szekrényemet, és kicsit sem diszkréten túrja fel a ruháimat. Hoztam még néhányat otthonról, és időközben vásárolni is eljutottam, úgyhogy van miből válogatnia.
   Húsz perccel később megállapodtunk abban, hogy nem fogok kiöltözni. Pontosan erről szól ez az egész. Azért, mert nő vagyok, ne várják el tőlem, hogy mindig kifogástalanul nézek ki. Az én stílusom egy egyszerű póló, és egy farmer nadrág, de legtöbb esetben mackónadrág. Ezért fogok most is így megjelenni, mert én ebben érzem magam kényelmesen, én ebben vagyok önmagam. Gyűlöltem, mikor valaki rám szólt, hogy lány létemre mennyire fiúsan nézek ki. Lány létedre nem kellene gördeszkáznod. Csak azért, mert valaki az ellentétes nemben van, még csinálhatja azt, amit a másik nem. Vehetek fel mackónadrágot, járhatok küzdősportra. Hiszen minden ember más, mást szeretünk, más a stílusunk, ezért pedig igazán nem lehet valakit okolni.
   - Szerintem tökéletes leszel – mér végig Ebony.
   Egy egyszerű, barack színű, V nyakú, rövidujjú felső van rajtam, és egy farmerrövidnadrág. A lábamon pedig a lestrapált Adidas Superstar. A hajamat lófarokba fogtam, néhány rövidebb tincset pedig kihúztam elől. Smink egyáltalán nincs rajtam, a piercingjeim pedig mindenki számára teljesen jól láthatóak. Ez vagyok én, így nézek ki, és tetszik az, amit a tükörbe nézve látok. Lehet megjegyzést tenni arra, hogyan öltözködök, de nem fog érdekelni. Más kedvéért nem fogok megváltozni.
   - Csak simán én vagyok. – mutatok végig magamon. Ebony felnevet.
   - Csak simán te vagy – bólogat helyeslően. Lehet, hogy az elmúlt hónapban nélkülöznöm kellett, és a mélyebb pontjaimnál nem volt velem, de most mikor szükségem van rá itt van. Ráadásul nem is tudtam, hogy szükségem van rá. De nagyon úgy néz ki, hogy nélküle már rég elvesztem volna. Bár valóban nem volt velem mikor igazán szükségem lett volna rá, de lehet, hogy ez így volt jó. Ebony mindig segített, de a bennem kavargó kérdésekre nem tudott volna választ adni, és a számos érzelmet, ami kavargott bennem nem tudta volna kordában tartani.
   - Azt hiszem lassan kimehetünk – mondom az órára nézve. Öt percünk van míg a férfi ideér.
   A többiek még csak most ébredeznek ez látszik rajtuk, ahogy köntösben, kávét iszogatva terülnek szét a babzsákokon.
   - Jesszusom, mikor keltetek? – kérdezi Tom mikor meglát minket. Való igaz, hogy kávét még nem ittunk, de máris úgy nézünk ki, mint akik jócskán benne járnak a napban.
   - Van már egy órája – felelem mosolyogva. Elveszek egy kávét az asztalról, amit az ugyan csak éber Chris hozhatott nekünk.
   - Jó reggelt! – lép ki Helena, majd utána rögtön David a lakókocsiból. Míg iszom a langyos kávém, elfintorodom, amit szerencsére a bögre eltakar.
   - Nektek is – válaszolja helyettem is Ebony.
   A telefonom csörög, én pedig azonnal felveszem, hiszen eddig a kezemben szorongattam.
   - Jó reggelt, Robert vagyok. Sofiaval beszélek? – kérdezi egy férdi hang, Robert.
   - Jó reggelt, igen én vagyok. Silvya küldte? – kérdezek most én.
   - Igen. Már beengedtek, és a díszletben várom – tájékoztat arról, hogy nagy valószínűséggel már minden előkészített, csakis rám vár.
   - Azonnal megyek – köszönés nélkül rakom le a telefont, és lehúzom a maradék kávét. – Köszi, ez életmentő volt – nézek hálásan Chrisre.
   - Nem tesz semmit. Aztán ügyesen – szól utánam, miközben elsietek a díszletbe.
   - Mihez sok siket? – hallom még David kérdésért, de a választ már nem.
   Robert már valóban ott ül, szembe vele, a kamera lencséje előtt pedig egy üres szék. Érzem ahogy úrrá lesz rajtam az izgalom, és az idegesség. Igazán nem szeretném elrontani sok-sok nő kemény munkáját.
   - Üdvözlöm – áll fel mikor meglát, és a kezét nyújtja.
   - Üdv – rázom meg a felém nyújtott kezet.
   - Elnézést, ha túl sietősnek tűntem, de még sok emberhez kell ma mennem – kér bocsánatot, mire én elnézően intek.
   Gyorsan szemügyre véve körülbelül nálam öt évvel idősebbnek mondanám. Barna haja két oldalt rövidebbre van vágva, hátra fésülte, de még így is belelóg néhány tincs a homlokába. Barna szeme lázasan kutat valami után a táskájában. Az arcát borosta fedi, két karja tele van tetoválással, ami meg kell, hogy mondjam igazán jól áll neki.
   - A mikrofont segítsek felrakni, vagy sikerül egyedül? – kérdezi, miközben átadja az említett tárgyat.
   - Szerintem megoldom – mosolyodok el. Nem mondom, kicsit zavarban vagyok tőle. Olyan ez a fiú, mint David. Az is beleszeret, aki nem akar.
   - Ne izguljon, ha elsőre nem sikerül úgy ahogy szeretné, még egyszer fel tudjuk venni – nyugtat meg. Miután a mikrofon madzagját felvezettem a hátamon, és kihúztam a póló nyakán rácsíptettem a póló szélére, közel a számhoz. A mikrofon nagyobb részét, pedig a nadrágom oldalára tűzöm, és ellenőrzöm, hogy be van-e kapcsolva. Mikor ezt mind megcsináltam, kényelmesen elhelyezkedem a széken, és keresztbe teszem a lábam. A kezemet összekulcsolom, és lazán a térdemre fektettem.
   - Az eltelt pár órában változtattunk egy kicsit, és ha nem baj három kérdést tennénk fel. Úgy gondoljuk, ha interjú feelingje lesz a dolognak, sokkal többeket érdekelhet, és nem kapcsolna el még a híradó előtt, vagy a vége előtt – magyarázza. Semmi bajom sincs ezzel a változással, sőt a kérdések támpontot adnak számomra.
   - Tökéletes – válaszolom, csak hogy ne tűnjön úgy mintha nem hallottam volna.
   - Kezdhetjük? – kérdezi mosolyogva. Azt hittem már rég beleunt, hogy nőket kell hallgatnia, de úgy néz ki egészen élvezi a munkáját.
   - Ha készen áll – válaszolom. Részemről, én már kész vagyok.
   - Szuper.
   Odahajol a kamerához, és még állít rajta valamit. Majd feltartja a kezét, tenyérrel felém, és egy perc múlva int, hogy forog a felvétel.
   - Mai vendégünk Sofia Austen, Hollywood egyik keresett operatőre. Számos nagysikerű alkotást kapcsolhatunk a nevéhez. Mond Sofia volt már olyan pillanatod, mikor azt érezted a férfi munkatársaid nem vesznek komolyan? – kérdezi vérprofin. Halványan elmosolyodok.
   - A munkám elején volt. Éveken keresztül. Ennek egy része az apámhoz kapcsolódik. Édesapám egy igen nagysikerű operatőr volt, mára már nyugdíjba vonult. Mint a lányához, nagy elvárásokat fűztek, ráadásul nem hitték, hogy megüthetem a mércét. Hiszen egy operatőr nem csak áll a kamera mögött, néha hegyet mászik, esetleg az erdőben fut, vagy netán át kell úsznia egy folyót. A munkatársaim az első önálló filmemnél nem hitték, hogy én képes leszek erre. Tehát a nemi hovatartozásom kétszer akkor volt a felém irányuló elvárás – mesélem, de a hangomban egyáltalán nincs sértődöttség vagy vádaskodás. Tudtam, hogy keményebben kell dolgoznom, hogy elismerjék a munkámat, de erre a történetre már vidáman emlékszem vissza. Hiszen ekkor megtanultam küzdeni. Bár úgy néz ki mára már elfelejtettem, ha arra gondolok, hogy mennyire egyszerűen adtam át Davidet Helenának.
   - Mond csak, az életben is sokszor tapasztaltad azt, hogy nem egyenrangú félként kezeltek? – tette fel a következő kérdést, és kíváncsian rám nézett a kamera mögül.
   - Néha éreztem igen – bólintok megerősítésképpen. – Főleg az apróságoknál tudtam ezt észrevenni. Számtalan férfi barátom mondta nekem, hogy a nők többségének az én koromban már férje, gyereke van. Egyfajta elvárást sugalltak ezzel, hogy a nőknek nem való a karrier építés. Volt, aki szerint a vezető operatőr szerepem inkább férfinak való, mert túl nagy falat egy nőnek. De olyan is történt, hogy egyszer hamburgert rendeltem. Kettőt is, csakis magamnak, és egy nagy krumplit. Egyedül eszegettem mikor a szomszédos asztalnál lévő két férfi azt nézte, hogy várok-e valakit vagy ez az étel mind az enyém. egyszóval egy nő nem ehet gyorskaját, ráadásul nem ilyen sokat – valóban történt ilyen ott, ahova Nathaniellel jártunk. Talán húsz lehettem, és éppen egy hosszú nap után ültem be, éhesen.
   - Végső soron pedig mi a véleményed erről a nemi alapon lévő megkülönböztetésről? – teszi fel az utolsó kérdést, majd hangtalanul félrerakja a jegyzeteit.
   - Szerintem nincs olyan, hogy valami csak férfiaknak, vagy csak nőknek megy. Nincs csak férfi és csak női munka. Minden embernek megvan a saját képessége, a saját stílusa. Van, aki könnyebb munkát tud csak végezni, és olyan is van, aki sokat tud enni. Van, aki a bő ruhákat kedveli, és van olyan ember is, aki mást kedvel, mint amit a nemének ,,kellene". Teszem azt, én személy szerint nem szeretem a rózsaszínt, hanem inkább a kéket. Egyszóval a nemi megkülönböztetés egy baromság, mert pont azért vagyunk emberek, hogy különbözzünk. Különbözzön a szokásunk, az érdeklődési körünk, a stílusunk. Ha egyformák lennénk, a világ nagyon unalmas lenne – elmosolyodom az, és befejezem a mondandómat. Robert leállítja a kamerát, én pedig továbbra is mosolygok.
   Sokkal jobban sikerült, mint azt vártam. Amit előre kitaláltam, hogy majd mondani fogok azt el is felejtettem. A szavak csak maguktól jöttek, és szerintem egészen jól sikerült.
   - Fantasztikus volt – mondja Robert boldogan.
   - Köszönöm – leugrok a székről, és gyorsan megszabadulok a mikrofontól. Összetekerem, és visszaadom neki.
   - De komolyan. Sok nőt meghallgattam már, de szerintem az Öné volt a legjobb – bizonygatja. Szélesen elmosolyodom.
   - Köszönöm, de ha kérhetem tegezzen. Nem vagyok annyira öreg. – teszem hozzá felnevetve.
   - Ahogy szeretnéd. Csak jól nevelt úriember módjára megvártam míg a hölgy ajánlja fel – pillant rám, miközben összeszereli a kameráját.
   A mosolyom kicsit alábbhagy, hiszen ez a férfi abszolút David ellentéte. Kedvesen viselkedett most velem, nem volt bunkó, és nem kezdett el flörtölni, mikor még a nevemet sem tudta.
   - Ha végeztünk, akkor mennem kellene. Hív a kötelesség – igyekszem feltűnés nélkül menekülni. Nem is értem, hogy miért kezdtem el Daviddel összehasonlítani, és miért éreztem csalódást, mikor nem volt bunkó velem.
   - Örültem, hogy találkoztunk. Este figyeld a híradót, szerintem már ma leadjuk. Jó munkát – köszön el.
   - Neked is – felelem, majd sarkon fordulva már ott sem vagyok.