A kamera másik oldalán

Negyedik fejezet 2. rész

- Hé Sofia! Ne kerülj kérlek! – kiállt utánam David újra. Szokásává vált ez?
- Ha nem adsz rá okot, nem teszem – szólok vissza a vállam felett. A lakóbuszba sietek.
- Csak hallgass meg oké? – kérdezi, a hangjából kihallom a könyörgést. Megtorpanok, és felsóhajtok. Megfordulok, és végre ránézek.
Tény, hogy két napja kerülöm, de hogy őszinte legyek egy kicsit hiányzott. Hogy megmondjam tegnap este vártam mikor hoz kávét. Annyira hozzá szoktam már a társaságához, hogy két nap elég volt ahhoz, hogy érezni kezdjem a hiányát.
- Hallgatlak – felelem. Az arcom semmi érzelmet nem mutat, és most jogosan érzem úgy, hogy kiváló színész lennék.
- Segíts jobbnak lenni – mondja ki, és a hajába túr. A testtartása feszült, és mintha nem aludt volna semmit. Ahogy felemelete a kezét, karján az izmok megfeszültek. Szokásos fehér pólóját viseli, mellé egy fekete farmert húzott.
- Tessék? – kérdezem értetlenül. Nem hiszem, hogy jól hallottam volna, olyan gyorsan beszélt.
- Segíts abban, hogy jobb legyek. Nem akartalak megbántani, egyszerűen csak kicsúszott a számon. – mondja elkeseredetten. Lehunyom a szememet, és veszek egy mély levegőt.
Fogalmam sincs mennyire lenne jó ötlet megbocsátanom neki. Hozzá van szokva ahhoz, hogy mások a kedvére tesznek. Na én nem ilyen vagyok, és félek, ha most megbocsátom, nyugodt lelkiismerettel megteszi vagyok. Attól félek, ha megbocsátok neki, nyugodt lelkiismerettel teszi meg még egyszer. Látom a szemén az őszinteséget, és biztosan rengeteget gondolkodhatott. El tudom képzelni mennyire nehéz, és elcseszett lehet néha a színészek élete. Tudom, hát persze hogy tudom! Hatalmas lépés, hogy most ide jött és segítséget kért tőlem. Fogalmam sincs mi vezérelte erre, de örülök, hogy megtette, és nekem szólt. Nem kötelességemnek érzem, hogy segítsek rajta, nem egy feladatot látok benne. Csak láttam már olyan színészt, akit elragadott a hírnév, és szerintem David ezt megakadályozhatná. Ahhoz pedig segítség kell, én pedig eldöntöttem, hogy segítek neki. Nem hagyom, hogy tönkre tegye az életét.
- Befelé! – mutatok a lakóbuszra. Megdöbbenve néz rám, gondolom arra számított, hogy elzavarom. Majd mikor látja az eltökélt arcom egy szó nélkül bemegy.
Felkapcsolom a lámpákat, és bezárom az ajtót. Itt már úgy is csak én vagyok vacsora után, mindenki más végzett a munkával. Levetődöm a szokásos helyemre, és a lábammal felé rúgom a másik széket. Ő leül rá, és feszülten figyel.
- Egyszer mondom csak el – kezdek bele kemény hangon. – Ha még egyszer bárki előtt így beszélsz velem mehetsz a magad útjára. Nem egy játszópajtás vagyok, nem is a kollégád, hanem a barátod – a szeme megrebben, de nem állok meg. Tisztázni akarom a dolgokat. – Négyszemközt bármikor meghallgatom az ilyesfajta véleményeidet, de többet ezt nem fogom tűrni. Nem érdekel mekkora sztár vagy, ugyan olyan ember vagy mint bárki más ezt vésd az eszedbe.
- Köszönöm – mondja miután megemésztette a mondandómat. – Nem tudom miért, és hogyan, de már elegem van. Egyszerűen csak valami félre ment és most jöttem rá. Azt kellett hozzá, hogy akkor ott hagyj a dombon. Nagyon sajnálom kérlek bocsáss meg Sofia – mondja elgyötört hangon.
- Nem haragszom, de ezen változtatnod kell. Ha nem akarsz azon színészek sorsára jutni, akiknek fejükbe száll a pénz és a hírnév akkor engedned kell, hogy segítsek – mondom őszintén.
Borzalmas látni ahogy ott ül, magába roskadva. Látom rajta, hogy valami megváltozott, valami meghozta a változást. Nem én voltam akkor este, de tiszteletben tartom mi az, amit nem mond el. Segíteni akarok lenni, mert ő ennél többre képes. Több tud lenni, mint a híres, egoista David Wright.
- Mi történt David? – kérdezek rá. Észre sem vettem, ahogy kicsúszott a számon a kérdés. Lehorgasztott fejét most felemeli.
- Rájöttem, hogy ha egy seggfejként viselkedem attól nem leszek jobb ember – feleli halk hangon. Előre hajolok, és a térdére teszem a kezem. A szemében meglepetés csillan, és lenéz a kezemre. Az érintésemre a teste megfeszült, és bevallom engem is meglepett eme tettem.
- Nem vagy te rossz ember, egyszerűen csak nem sikerült feldolgoznod a hirtelen jött hírnevet. Senki nem hibáztat érte, de meg kell próbálnod elfogadni, és változtatni magadon – rá mosolygok. Nincs helye itt most kioktatásnak. Davidet senki nem készítette fel arra, ami rá várt. Ismerem a történetét, bármennyire is tagadtam. Öt éves gyerekként kezdte a karrierjét, és senki nem mondta meg neki, hogy amint kamera elé állt onnantól kezdve elveszti a magánéletét, elveszti saját magát, ha nem vigyáz. Nem volt mellette senki, aki segíthetett volna, a családja pedig édeskevés volt.
- A helyedben én szóba sem állnék velem az után, amit tettem – mondja, és hallom a kételkedést a hangjában.
- Mindenki követ el hibákat. Talán többet is mint egyet. Tehetsz ezer jó dolgot azt senki nem veszi észre, de ha egyetlen egyet hibázol azt mindenki észre fogja venni. Adj második esélyt nem csak a másiknak, hanem magadnak is a megbocsátásra. Van, aki nem érdemli meg és mégis megkapja a második esélyt. Van, aki megérdemli, de senkitől nem kapja meg. Te megérdemled – mondom lassan, hogy teljesen elhiggye a szavaimat.
- Hogyan kezdjek hozzá? – kérdezi továbbra is elgyötörten. Elveszem a kezem a térdéről, és hátra dőlök a székemben. Borzasztó érzés volt számomra egy férfit mindig is megtörtnek látni. Apámat is, és most Davidet is. Még, hogy nincsenek a férfiaknak érzéseik! Itt ül előttem Hollywood sztárja, és azért esedezik, hogy segítsek neki mert nem bírja a nyomást. Semmi szánalom nincsen bennem csupán együttérzés.
- Segítek rendben? Nem hagyom, hogy te is egy legyél azok közül a hírességek közül, akiket beszippant a hírnév – jelentem ki szilárdan. Halványan elmosolyodik.
Percekig csak csendben ülünk, és bámulunk magunk elé. Neki kell egyedül rájönni, mi az, amit tennie kell. Mi az, amit rosszul csinált eddig. El kell döntenie fejben, hogy valóban változni akar, és azt is, hogy miért. Mi az amiért meg kell változnia. Nekem pedig azt kell eldöntenem, hogy meddig kell őt elkísérnem, és mikortól kell elengednem a kezét.
- Az N betű a bátyám nevének kezdőbetűje – szólalok meg hirtelen. Kíváncsian felkapja a fejét, de én nem nézek rá. Lábammal a szék sarkát rugdosom. Őszinte volt velem itt és most, megérdemli a kölcsönös őszinteséget. – Sosem szerettem férfit úgy, mint őt – erőltetetten felnevetek. – Nem voltunk ikrek, de szinte olyan volt mintha a társam lenne. A kapcsolatunk sokkal személyesebb, sokkal erősebb volt, mint egy átlagos testvérpáré. Hollywood mindkettőnket kicsinált volna, ha nem vagyunk ott egymásnak. Ő volt az egyetlen ember, aki saját magamnál is jobban ismert – elmosolyodom ahogy felidézem a régi emléket mikor a kamerával bohóckodtunk.
- Volt? – kérdezi csendesen. Ránézek, és a szám sarka mosolyra húzódik. Előveszem a farzsebembe süllyesztett fényképet, amit még otthonról hoztam. Mindig nálam van, kivétel nélkül. Kihajtom a szélét, és a fehér töréscsík másik oldalán ott van egy szőkésbarna hajú, a gyermeki élettel teli zöld szemű kisfiú, aki pont a kamera lencséjébe néz bele.
Odaadom a képet Davidnek.
- Kaszkadőr volt. Nyolc évvel ezelőtt egy autóbalesetben halt meg. Mindig azt mondta nekem, hogy ha egyszer meghal, akkor azt úgy szeretné, hogy közben éppen kaszkadőrködik. Neki az volt az élete úgy, mint nekem az operatőr munka. Mielőtt a kórházba értek volna vele, meghalt. El sem tudtam búcsúzni tőle – felemelem a fejem, és sűrűn pislogok. Nem fogok sírni, mert tudom, hogy nem akarná.
Egyszer azt mondta még nekem, hogy ha netán hamarabb érné a halál, mint engem, akkor ne sirassam. Üljek be a temetése után a kedvenc éttermébe, és rendeljek egy hatalmas hamburgert. Én így is tettem, de azóta nem jártam azon a helyen. Sosem volt rá elég erőm. A halálával úgy éreztem egy részem is meghalt. Ő volt a mindenem, és szerintem aznap jöttem rá mit is jelent a halál szó. Egy sötét, hideg ürességet, ami rád telepedik míg te a szíved darabjait próbálod egyben tartani. Kegyetlen módon egyre mélyebbre lök téged a gödörben, és egy percre sem hagy szabadulni a gyász gondolatától. Mindig a sarkadban lesz, mint az árnyék, minden nap emlékeztetni fog a téged ért veszteségre. Te pedig nem tudsz mit csinálni, csak felkeni minden nap és tűrni. Tűrni, mert tűrni kell, élni, mert akid meghalt azt akarta volna, hogy te élj, ne pedig őt sirasd. Talán, ha utoljára beszélhettem volna vele, megmondtam volna neki mennyire szeretem. Úgy érzem sosem hangoztattam elégszer.
- Sajnálom. Ha tudtam volna... - mentegetőzik.
- Semmi gond. Nem titok csupán megtartom magamnak ezt a dolgot. Te azért kérdezted meg, mert érdekelt mi van velem, mert észrevetted, hogy mi van velem. Azért tűntem el akkor, mert azon a héten volt a halálának nyolcadik évfordulója – mondom neki. – Te pedig figyeltél rám. Ugyan ezt kell tenned a többi emberrel is. Figyelni rájuk, így észreveszed a részleteket – bíztatóan rá mosolygok, holott a mosolyom most nem őszinte. Túl sok emlék jött fel bennem.
- Megölelhetlek? – kérdezi óvatosan. Gondolom alapjáraton már megtette volna, de elkezdte megérteni a szavaimat.
- Az most nagyon jól jönne – felelem. Mindketten felállunk a székből. Kicsit esetlenül lép ide hozzám, de amint meglátja a mosolygó arcomat azonnal átölel. Karjait a derekam köré fonja, én pedig a nyakát karolom át. Egy kicsit lábujjhegyre állok, hogy felérjem, ő pedig lehajol. A nyakamba temeti az arcát, én pedig veszek egy nagy levegőt. Beszívom a jellegzetes illatát. Márkás parfüm, és citromos tusfürdő. Csak állunk így egy ideig, egyikünk sem mozdul. Erre az ölelésre nem csak nekem, hanem neki is szüksége van.
- Öhm... - elhúzódik egy idő után, és visszaül a helyére. Én is így teszek.
- Köszönöm. Sokkal jobban kedvelem a kedvesebb énedet – jegyzem meg szemtelenül. Felhorkant, és jól esik egy kicsit szívni a vérét.
- Én meg mikor csendben vagy – vág vissza. Felnevetek, és egy kósza hajtincset a fülem mögé simítok. A kontyom már igen széteső félben van, de még megteszi.
- Sajnos olyan változat nincsen – mondom sajnálkozva, holott nagyon jól szórakozok.
- Most őszintén, minek annyi vas a füledbe? – kérdezi miután végig nézte ahogy eltűrtem a hajtincset.
- A piercingekre gondolsz? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.
- Igen – bólogat. – Sosem értettem miért van mindenkinek kilyukasztva a füle. Mármint ennyire – felém int. Elmosolyodom.
- Régen a szomszéd lány, aki mellettünk lakott ő lyukasztotta ki a fülét. Tíz évvel lehetett idősebb nálam. Megtetszett, és úgy voltam vele, hogy ha idősebb leszek én is ki akarom lyukasztani a fülei. És így jutunk el oda, hogy vagy tíz piercing van a fülemben – mesélem el röviden. Rengetegen kérdezik meg, hogy miért lyukasztom ki a füle, mire jó ez. Igazából csak szimplán tetszik a sok piercing, és mindig is akartam. Ráadásul, ha megunnám vagy bármi történne kiveszem, és rövid időn belül beforr.
- Azt hittem valami lázadó korszakod volt – mondja. Kíváncsian méreget.
- Dehogy is – mondom nevetve. – Szimplán csak tetszik – megrántom a vállamat.
- Tudsz rajta egyáltalán aludni? – kérdezi továbbra is szkeptikusan.
- Néha begyullad az egyik, de úgy alszok, mint a bunda – felelem büszkén. Sok gond van néha a piercingekkel, de csak ha nem vigyázok. Amúgy imádom őket, mert szó szerint a részeim, és sokkal magabiztosabbnak érzem tőlük magukat. – Na és te? Valami rosszfiús dolog? Tetkó? Verekedés utáni sebhely? – kérdezem tőle, és úgy csinálok a kezemmel mintha bokszolnék.
- Mi mit is csinálunk most? – kérdezi arra utalva, hogy itt ülünk és nevetgélünk.
- Nos, azt kérted segítsek. Segítek is. Először megtanítom hogyan társalogj önfeledten, és hogyan ne legyél egy gyökér a beszélgető partnereddel. Holnap pedig eme tudásod kamatoztathatod is – célzok rá, de úgy is tudja, hogy muszáj lesz azt tennie, amit mondok.
- Oké, ez kemény volt. De legalább őszinte – jegyzi meg.
- Szokj hozzá, hogy őszinte vagyok. Én úgy gondolom inkább valaki szemébe mondom, mint hogy jópofizzak, majd a háta mögött kibeszéljem – felelem egyszerűen. Az őszinteség mindig is egy gyenge pontom volt, és elvárom másoktól, az abszolút őszinteséget. Mondja inkább a szemembe mit gondol rólam, mert ha meghallom a hátam mögül, akkor az az illető fusson. Utálom az alakoskodó embereket.
- Visszatérve, nincs sem tetoválás, sem pedig sebhely. Viszont volt egy fülbevalóm, de egy szerep kedvéért ki kellett vennem, és beforrt. Azóta pedig nem jutottam el oda, hogy újra szúrassam – magyarázza. Fürkészve bámulom az arcát, és megpróbálom elképzelni, ahogy egy fülbevaló csillan meg a fülében. Igazán hozzátenne a kinézetéhez. Sokkal szexisebb lenne, a lányok pedig még jobban oda lennének érte.
- Akkor te jó fiú vagy külsőre, de belül egy vérbeli lázadó? – kérdezem amolyan ,,Most megvagy!" arccal.
- Ennyire ez jön le? – pillant rám szórakozottan. Helyeslően bólogatok. – A valóság csupán az, hogy Hollywood formált ilyenné – megrántja a vállát, mintha nem lenne nagy dolog, de a szemében látom, hogy igen is bántja. Még mindig nem tudom, hogy mi okozta ezt a hirtelen változni akarást, de ez már eleve ott lappangott benne. Hiszen őt is zavarta már, csak senki nem volt ki segítsen neki. Mostanáig.
- Tudod, apa azt mondta mehetnék színésznek. Az operatőr állás mellett erről is álmodoztam. A nagy hírnév volt az, amitől viszolyogtam. Tudtam magamról, hogy nagyon is adok mások szavára, és képes lennék megváltozni csak mert a világ azt akarja – gyűlöltem mikor ilyen voltam. Mindenkinek meg akartam felelni, és a szüleim voltak azok, akik rávilágítottak arra, hogy kezdem magam elhagyni. Már nem érdekel az, ami régen, már nem úgy öltözködök, ahogy régen. Nehéz volt ezután elszakadni attól az énemtől, akivé váltam. Akkor viszont egy értékes leckét tanultam meg. Soha többet nem fogok azok szavára hallgatni, akikére nem érdemes, és nem hagyom, hogy mások megváltoztassanak. Ha nem fogadnak el a hibáimmal együtt, úgy ahogy vagyok akkor felesleges rájuk időt szánnom.
- Szerintem baromi jó színész lennél. Képzeld el, hogy milyen álompár lennék. Címlapsztori – végig húzza a kezét a levegőben, mintha megjeleníthetné az elképzelését. Én csak halkan nevetek az ötleten.
- Persze – hagyom rá a dolgot.
- Megfogadtam, mikor először vállaltam el komolyabb szerepet, hogy sosem hagyom magam megváltoztatni. Ezt olyan sok színész csinálja, és sajnos nem mindenkinek sikerül. Nekem sem sikerült. Nem a hírnév vakított el, sem a pénz. Mindkettővel megtanultam bánni, és száműzni az állandó gondolataim közül. A baj csakis azzal volt, hogy naphosszat a megjegyzéseket olvasgattam, és igyekeztem mindenki kérésének eleget tenni. Aztán észre sem vettem, hogy milyen seggfejjé váltam. A szüleimmel úgy beszéltem, mint a kutyákkal, egoista lettem, minden beszélgetésnél és interjúnál magamat fényeztem. Belekezdtem egyéjszakás kalandokba. Aztán tegnap este mintha átkattant volna bennem valami, és hirtelen rájöttem, mekkora hülye vagyok – meséli. Csendben hallgatom, és nézem ahogy tehetetlenül a hajába túr.
Minden híresség összeomlik egyszer, csak idő kérdése. Hiába állnak mellette olyan sokan, egyszer csak minden, ami felgyülemlett és minden, amit elnyomtak magukban felszínre tör. Más-más formában persze. Van, aki az alkoholhoz, vagy a drogokhoz nyúl azért, mert szeretnék pár órára elfelejteni a gondjaikat. Amint ebbe belekezdenek nehezen fognak leállni. Valahol meg tudom érteni őket, hiszen hatalmas rajtuk a nyomás. Úgymond a világ figyeli őket. Nem megoldás az alkohol, és a drog, de abban a helyzetben mikor úgy érzed menekülnöd kell nem gondolsz a következményekre, csak hogy egy órára legalább hadd tudj megpihenni, és hadd felejts el mindent.
- Valóban beleestél ebbe a hibába, de rájöttél magadtól – mutatok rá a lényegre.
- Tudom, hogy nehéz lesz változtatna – ismeri be kelletlenül.
- Biztos, hogy az lesz, de sohasem késő, és nem is lehetetlen. Hollywood véleménye megváltoztatott téged. Most te változtasd meg Hollywood véleményét – nézek mélyen a szemébe, és igyekszem azt sugallani, hogy nincs egyedül.
- Ez a véleményes szöveg tetszett – ismeri el. Elvigyorodom.
- Király lélekerősítő vagyok – tárom szét a karomat, majd mindketten egyszerre nevetünk fel.
Azt hiszem erre az estére szükségünk volt. Régen éreztem ilyen jól magam, és bár nem kezdődött fényesen örülök, hogy a napod úgy fejezem be, hogy sikerült Davidnek egy második esélyt adnunk. Ráadásul jól esett, hogy hozzám fordult. Különlegesnek érzem magam, mert körülbelül két hónapja ismerem ezt a férfit, de a bizalmába fogadott. Én pedig úgy éreztem, hogy megbízhatok benne. Lehet, nem ugyan azt dolgozzuk, lehet a kamera ellentétes oldalán állunk, és ez sokban befolyásolja az életünket. Lehet, hogy az ő neve ismertebb, mint az enyém. Viszont mindketten emberek vagyunk megannyi problémával, és hiszem, hogy ketten megtaláljuk a régi Davidet. Én legalábbis nem adom fel, mert nem akarom végig nézni ahogy tönkre teszi ez az élet. Azt valahogy nem tudnám elviselni.