A kamera másik oldalán

Tizenharmadik fejezet 2. rész

Friss hír: Sofia Austen, Brandon Austen lánya valóban egy pénzéhes fruska lenne?

Tegnap került napvilágra egy fénykép, ahol David Wright látható Sofia Austen társaságában. A két fiatal szórakozni volt, és úgy tűnik nagyon összemelegedtek a parketten, mert együtt táncoltak, majd csókolóztak. Úgy tűnik nem csak baráti kapcsolat volt köztük, a szikrát látni lehetett a levegőben. Viszont jogosan jön a kérdést, hogy mi lett Helena Corey és David kapcsolatával? A repülőgépes fényképen melyik lány látható igazából?

   Mit szólnak a rajongók ehhez a szerelmi háromszöghöz? Véleményüket írják meg nekünk, de addig is a cikknek még nincs vége.

   A stúdió egyik vezetője, Chad Morton nyilatkozott nekünk. ,,Semmiféle botrány nem történt, bár mélységes sajnálattal kell közölnöm, hogy Miss Austen már hetek óta Mr Wright után vágyakozhatott. Azon a bulin kihasználta Mr Wright ittas állapotát, és Miss Cory távollétét, és megtette, amit valószínűleg régóta akart. Maga Mr Wright volt a segítőm ebben a nyilatkozatban, aki szerint a csóknak egyáltalán nem volt semmi jelentősége, és sosem tudná megcsalni a barátnőjét. Miss Austen csúnya játékot űzött vele, és örül is, hogy fény derült aljas szándékaira" – mondta Chad Morton.

   A stúdió, és elvilegesen David szavai igen kemények, bár a tényeket illetően nem hihetetlenek. Egy másik személy is vállalta, hogy nyilatkozik a hírt illetően.

   ,,David sosem csalna meg – mondja Helena Corey. - Mikor először jártam a forgatáson Sofia már akkor is ellenségesen bánt velem, és igyekezett minél többet David közelében lenni. Tette az agyát, és ahogy hallottam még engem is próbált besározni. Aljas húzás volt kihasználni a helyzetet ott a bulin. Sosem néztem volna ezt ki belőle, és mélységesen felháborít a viselkedése."

   A szerelmi háromszög két szereplője már magyarázatot adott nekünk, és mindketten Sofia Austent vádolják a helyzet kialakulása miatt. Nem lennék szegény lány helyében, mert most rendesen kaphatja az negatív kommenteket.

   Cikkünket folyamatosan frissítjük, és igyekszünk elérni Miss Austent, hiszen sokan kíváncsiak lehetnek az ő magyarázatára is.

John Way, főszerkesztő

A szavak a torkomra forrnak. Ez a cikk nagyobb csapás a szívemnek, mint bármi eddig az életemben. Nem sírok, mert már nem tudok, de a tekintetem megtört, és elárultságot tükröz, mikor felnézek Davidre.
   - Hogy tehetted? – csupán ennyit kérdezek, de a hangom halk, és élettelen.
   Adtam neki egy utolsó esélyt, újra belevetettem a bizalmamat, mert tegnap kiállt értünk. Értünk...Ma pedig azzal kell szembesülnöm, hogy megint átvágott?
   Hirtelen beugrik a kép, mikor ez a Chad beszélni akart még vele. Mi másról esett volna szó közöttük, ha nem erről a közös nyilatkozatról? Olyan boldogan jött ki a végén, biztosan örült, hogy megtarthatja az állását. Volt képe azt mondani nekem, hogy Mr Morton gratulált nekünk? Volt képe úgy tenni mintha semmi sem történt volna? Hát nem azért csinálta, mert nem mentem bele a titkos kapcsolatba? Nem saját maga szórakoztatásáért tette? Nem azért tette, mert a hírnevével mindent megtehet, és ezt meg akarta mutatni?
   Mégis ahogy berontott, a megtört tekintete, a zilált kinézete, a könyörgése arról árulkodik, hogy semmit nem tudott az egészről. Lehet valaki ennyire jó színész? Miért kérte vajon, hogy ne nézzem meg, hogy hadd magyarázza meg előbb? Mit hitetett volna el velem, ha nem akadékoskodom, és nem nézem meg a cikket? Nem tudom mit higgyek, össze vagyok zavarodva. Egyik pillanatban úgy érzem elárultak már megint. Kihasználta a szerelmem. Másik pillanatban úgy érzem elárultak minket. Galád módon csapdát állított nekünk Mr Morton. Belevezetett minket egy játékba, amiből ő jött ki győztesként. Össze akar ugrasztani minket, hiszen rajta, és Daviden kívül senki nem tudja miről volt szó mikor félrehívta beszélni. Ez pedig az ok amiért nem tudom hihetek-e David szavának.
   Senki sem hallotta, amit mondtak egymásnak, nem? Honnan tudhatnám, hogy csak nem színészkedett-e? Már egyszer megtette, önként. Egyszer már eldobott minket. Mi van, ha ez a játék nem most kezdődött, hanem hónapokkal ezelőtt? Mi van, ha Mr Morton rajtam keresztül az apámon akar bosszút állni, mert ott hagyta a stúdiót? Mi van, ha Davidet egyáltalán nem érdekeltem, csak a karriere?
   - Engedd meg, hogy megmagyarázzam – kinyújtja felém a kezét, de undorodva elhúzódom. Látom a fájdalmat megvillanni a szemében.
   - Mit akarsz ezen megmagyarázni? Világos nem? Újra átcsesztél, Helenával össze játszottatok. Jót nevettetek az igazgatóval mikor félre hívott nem? A kis naiv lány elhitte, hogy egy ekkora sztár őt választja – mondom a lehető legszarkasztikusabban.
   - Nem így van – tiltakozik. – Nem tudtam róla, esküszöm.
   - Az esküiddel meg a megmagyarázásoddal már tele van a padlás. Elég volt. Nem fogsz még egyszer átvágni, és most szólok. Ezt a balhét nem viszem el – közlöm vele, és megkerülve elindulok a kamera felé. Megacélozom magam, és most eldöntöm, hogy ez volt az utolsó, az utolsó rohadt pillanat, mikor valakinek megengedtem, hogy megismerjen. Elég volt! Egy idegesítő, érzéketlen fruskát akar? Hát akkor megkapja, de azt nem teszi zsebre.
   - Állj már meg! – a karom után kap, és maga felé fordít. Kirántom a kezem a szorításából, és meglökve a mellkasát hátrálásra kényszerítem.
   - Hozzám ne merj érni! – kiálltom. Az egész szettben hirtelen csend lesz, és mindenki minket figyel. Szerintem a szünet alatt már olvasták a cikket. – Te utolsó rohadék! Vicces volt igaz? Gazdag, elkényeztetett gyerek unatkozott két filmforgatás között, hát szórakozzunk egy kicsit igaz? – kérdezem szarkasztikusan.
   - Tudod, hogy nem igaz. Sosem tennék ilyet. És ne viccelj velem, ismersz engem annyira, hogy tudd ez az egész baromság. Mindkettőnket átvertek, nem látod? Éppen ez a céljuk, hogy veszekedjünk, és minden az ő akaratuk szerint legyen – emeli fel ő is idegesen a hangját. Erőltetetten felnevetek.
   - Egyvalamiben igazad van. Mindkettőnket átvágtak. Te engem már másodjára, én pedig téged – mondom keményen.
   - Ne engedd nekik, hogy ők nyerjenek – kéri elkeseredetten.
   - Értsd már meg, hogy itt csak egy nyertes van, az pedig nem én vagyok! Nem mi vagyunk! – kiáltom. – Hittem bennünk, mert akartalak érted? Szeretlek az Istenért is, de neked ez nem elég! – a szavak csak úgy jönnek, hiszen annyira fel vagyok zaklatva, hogy mielőtt gondolkodhatnék már beszélek.
   David szeme elkerekedik.
   - Mit mondtál? – kérdezi.
   - Jól hallottad – nincs olyan, ami miatt megismételném. Szép kis szerelmes vallomás nem igaz? Bár máshogy terveztem kimondani a szeretlek szót, de mindegy. Látom az élet úgy hozta, hogy már minden mindegy alapon tegyem meg.
   - Szeretsz? – kérdezi reménykedve.
   - Mit számít az? – kérdezek vissza. – Elárultál. Újra. Elhitetted, hogy szerelmes vagy belém. Újra. Hagytad, hogy feladjak érted mindent. Újra. Összetöröd a szívem. Újra. Eljátszod a maradék bizalmam. Újra. Elhiteted velem, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. Újra. – elkeseredetten sorolom a sérelmeimet, közben a fejemet rázom, mintha én sem hinném el a szavakat, amiket kiejtek a számon.
   - Nem ez történt, higgy már nekem! – kiálltja.
   - Nem tudok. Többé már nem – mondom őszintén, mert így van. Sosem fogok többé tudni megbízni benne. Pedig szeretem, hát persze, hogy szeretem. Nem kellene ilyenkor a szerelemnek erősebbnek lennie?
   - Ne tedd kérlek! – mondja mikor újra elindulok. Az ujjai súrolják a kezemet, de nem sikerül maradásra bírnia. A csöndben kötélszakadás, majd súrlódás hangja hallatszik.
   Megfordulok, és látom ahogy David a karom helyett a mechanikus fa kikötött kötelét kapta el, és rántotta ki a helyéről. A fa azonnal dőlni kezd, és az alatta állónak már esélye sincsen odébb ugrania. A fa teljes súlyával eltalálja Orlandot. Hangos csattanást hallunk, ahogy a földre zuhannak.
   Azonnal odasietek, bár a sokktól egy másodpercre mozdulni sem bírtam. Rögtön megfeledkezem a cikkről, és a Daviddel való veszekedésünkről. Próbálom legurítani a nehéz mechanikus fát Oralndoról, de egyedül nem tudom. Valaki mellém guggol, és jól megtolva - vigyázva, hogy ne okozzunk neki még több fájdalmat – leszedjük szegényről. Oralando eszméletlenül fekszik a földön, homlokán egy nyílt sem éktelenkedik, és igen erősen folyik belőle a vér. Más vérét a sajátomon kívül nem tudom elviselni, de most megacélozom magam, és nem törődöm a kezemre tapadó meleg, vörös vérrel, hanem igyekszem egy kapott zsebkendővel valamennyire csillapítani a vérzést.
   Valaki orvosért szaladt, miközben én a kevés elsősegély ismeretemmel az ölembe fektetetem a fejét, és igyekszem a vérzést csillapítani, és észhez téríteni. A mellkasa szerencsére szépen süllyed és emelkedik.
   - Félre! – kiálltja az egyik mentős. A kör, amit az emberek kialakítottak körülöttünk feloszlik a mentősök érkezésére.
   - Nincs eszméleténél – mondom, bár szerintem már úgy is tudatták velük.
   - Köszönjük – finoman jelzik, hogy most már átveszik, én meg óvatosan átadva a mellém guggoló mentősnek Orlandot felállok, és hátrébb lépek, hadd végezzék a dolgukat.
   - Hova tűnt David? – kérdezem az időközben mellém kerülő Rebekát. Kábult vagyok, hiszen annyi minden történt pár perc leforgása alatt, hogy fel sem fogtam a dolgokat.
   - Itt maradt, míg a mentősök meg nem jöttek, de utána zaklatottan elszaladt – tájékoztat Rebeka.
   Valami köszönöm félét rebegek neki, majd a lakókocsik felé kezdek el szaladni. David ajtaján dörömbölök türelmetlenül, és mikor kinyitja, belököm az ajtón, és bezárom magunk után.
   - Normális vagy? – kérdezem tőle rögtön.
   - Véletlen volt – mondja sokkos állapotban. Mélyen beszívom a levegőt, és elszámolok magamban tízig. Most per pillanat a világ minden dolgáért őt tudnám okolni, viszont erről tényleg nem tehet, ezt be kell látnom. Véletlen baleset volt az egész, és csak el tudom képzelni milyen szar érzés lehet neki, hogy valakiben kárt tett. Akár véletlenül is. - Jól van?
   - Jól lesz – felelem.
   - Megsérültél? – kérdezi aggódva, közben a kezemre mutat. Lenézek, és ekkor látom meg, hogy Orlando vére beteríti a tenyeremet. A vér már majdnem rászáradt a kezemre. Mielőtt rosszul lennék a látványtól megrázom a fejem, majd felemelem a tekintetem.
   - Nem sérültem meg... - legalábbis nem testileg. Mert lelkileg úgy érzem, hogy meghaltam.
   - Beszélhetek veled kérlek? Hadd magyarázzam meg a dolgot – könyörög újra. Villámokat szóró szemmel fordulok felé.
   A szívem megszakad, ahogy ott áll a nappalija közepén, nyúzottan, aggodalmas arccal, tudván lehet mindent elveszíthet egy pillanat alatt. Már ha én voltam-e a mindene.
   - Nem. Nem akarom hallani az újabb hazugságod. Nem akarom hallani, hogy majd lehetne titkos a kapcsolatunk, hogy békén hagyjanak. Nem akarom hallani, hogy mindent megtennél értem. Nem akarom, hogy hazudj arról, hogy szeretsz. Nem akarom, hogy hazudj arról, hogy van mi. Azt akarom, hogy ettől a perctől fogva felejts el! – kiabálom fájdalmasan. A szemében megvillan valami, mintha a szavaim egy hasba rúgással értek volna fel nála.
   - Nem teheted. Nem dönthetsz egyedül a kapcsolatunkról – rázza meg a fejét, és próbál valami kapaszkodót találni valamit, amivel maga mellett tarthat.
   - Ezt nevezed te kapcsolatnak? Talán kibírt huszonnégy órát, ha nem kevesebbet. Azt játsszuk, amit már egy hónappal ezelőtt elkezdtünk. Fogd fel, hogy elegem van. Elegem van a hazugságaidból, elegem van abból, hogy szeretlek pedig gyűlölni akarlak. Elegem van abból, hogy újra és újra hiszek neked, mert hinni akarok. Elegem van abból, hogy elvigyem a balhét. Elegem van abból, hogy nem lehetünk együtt. De legfőképpen belőled van elegem! – bárcsak, bárcsak ne kellene ezeket mind a fejéhez vágnom, mert ahogy az ő szívét is megsebzem a szavaimmal, úgy az enyémet is. Talán most teszem tönkre azt a kicsiny valamit, ami tényleg volt köztünk.
   Tudom, hogy nem tudnám vele folytatni. nem bízok már benne, nem tudok már tovább várni rá. Bárcsak mondhatnám, hogy nem tudom már szeretni, de erre képtelen vagyok. Talán tényleg igaz az, hogy ha szeretünk valakit azt képesnek kell lennünk elengedni. Most nekem is ezt kell tennem, hogy ne fájjon nekem tovább. Szeretem őt, és tényleg csak annyit akarok, hogy boldog legyen. Ha neki nem elég az, amit én tudnék nyújtani neki, akkor mérhetetlenül sajnálom, de már nincs erőm. Nincs erőm várni, nincs erőm küzdeni, nincs erőm szeretni, mert belepusztulok.
   Ott hagyom Davidet összetörten a lakókocsiban, a szívem egy darabjával együtt, ami mindig az övé lesz. Ott hagyom, mert ezt kell tennem. Ott hagyom, mert ha még egy percig ott maradnék megbocsátanék neki mindent. Ott hagyom, mert már ténylegesen megszűnt az, hogy mi. Már csak ő és én van, köztünk egy szakadék, előttünk az üresség, mögöttünk a fájdalom.
   A lakókocsim ajtajának támasztom a hátam, lecsúszok a padlóra, és a térdemet felhúzva átkulcsolom a kezemmel. A fejem az ajtónak támasztom, és szorosan összeszorítom a szemem. Sírni szeretnék, de nem tudok. Már nem megy. Pedig mindennél jobban ki akarom sírni magamból a rengeteg fájdalmat és csalódást. Olyan, mintha elfelejtettem volna sírni, mert túl sokáig tartottam magamban, túl sokáig akartam erősnek és érzéketlennek tűnni.
   Van az a pont mikor már csak ürességet érzek a fájdalom, az elkeseredettség, és a szeretet helyett. Van az a helyzet, mikor valaki teljesen kiöl belőled minden érzést egy tettével. Végül pedig van az a pont mikor csak lebegsz egy fekete űrben, mögötted van minden, előtted pedig semmi. Csak a csend, magány, üresség.