SHADOW ━ jay park. ✔

harmadik.

( ミ☆ ) THREE
real life.

- Jól tetted, hogy végül maradtál. Hidd el nem bánod meg. - kacsintott rám Jake, majd vissza is futott a pályára. 

Tekintve, hogy Jake, Sunghoon és Keeho is játszanak, akik kb az egyetlenek, akiket ismerek a suliból, egyedül ültem a kilátón és figyeltem a három játékost, amint bemelegítéssel kezdenek.

A szüleimnek annyit mondtam, hogy Keehoval megyek el egy kicsit csavarogni, mivel őt ismerik és így jobb szívvel engedtek el vele. Hát, végülis annyira nem volt hazugság, mivel Keeho is velem van...

A nagy gondolkodásom közepette észre se vettem, hogy egy édes hang hozzám beszél.

- Hát végre már, hogy megtaláltalak, girlie. Azt hittem már el is feledkeztél rólam. - mosolygott Jennie, és helyet foglalt mellettem.

- Ugyan Jen, rólad nehéz lenne. - viszonoztam mosolyát majd egy csontroppantó ölelésbe vont.

- Nagyon hiányoztááál. - húzta el a szó végét, majd amint elváltunk egymástól, még pár pillanatig nézett engem. - Mennyit változtál, te atya isten!

- Te mondod? Mikor festetted be a hajad ilyen menő fekete-fehérre?? - nyúltam az első két tincséért, ami szinte már rikítóan fehér volt. 

- Ez csak színező, ne aggódj. Jövő hétre már nem is fog látszani. - legyintett le vidáman.

- Aww, de miért? Szerintem nagyon jól áll!

Jennie aranyosan felnevetett, majd összeborzolta a hajam. Nagyon hiányzott már a társasága, a nevetése, a mosolya, a mindene. Mondhatni vele nőttem fel, úgy tekintek rá, mint a saját nővéremre, sőt, szinte már második anyámként is kezelem.

- Na és ki az a szerencsés, akiért ma itt maradtál? - tekintett le a pályára, ahol mostanra már a rendes edzés is elkezdődött.

- Nagyrészt Keeho, tudod, a kék hajú srác akiről már meséltem. Illetve tegnap megismertem a haverjait, Jake-et és Sunghoon-t, akik a lelkemre kötötték, hogy maradjak, szóval itt vagyok.

Jennie hümmögött egyet, viszont szeme egy percre sem hagyta el a focipályát. Mintha keresett volna valakit, de fogalmam se volt, hogy kit.

- Hey, a 13-as számú játékos eléggé feléd nézeget. - szólalt meg a lány, én pedig követtem a tekintetét.

Megláttam egy szőke hajú fiút, aki amint oda néztem, oldalmosolyra húzta ajkait, majd folytatta a futást. Szemöldökeimet összeráncoltam, akárhogy is próbáltam rájönni, fogalmam se volt hogy ki az a fiú. Életemben nem láttam még.

Jennie maradt még egy kicsit mellettem, majd sajnos el kellett viharzania, mivel fontos gyűlése volt a diáktanáccsal, szóval ismét egyedül maradtam. Próbáltam csak a három fiúra koncentrálni, de az a bizonyos 13-as számú játékos folyton nézett engem, amikor csak tudott.

Amikor végre vége lett a másfél órának elkezdtem összeszedni a cuccaim és felvettem a pulcsimat, majd lesétáltam a kilátóról és a pálya szélén megvártam Keehoékat. 

Csakhogy legjobb barátom helyett valaki más állt meg előttem, a szőke hajzuhatagból meg is tudtam mondani, hogy ki volt az. Csakhogy amint odafordultam ő semmi szégyen nélkül végigmért, majd ahelyett hogy kibökte volna mit akar, tovább bámult rám.

- Meg is fogsz szólalni, vagy csak elmerülsz a szépségemben? - törtem meg a csendet és keresztbe fontam magam előtt kezeimet.

Megszólalásomra ismételten oldalmosoly húzódott ajkaira. - Látom új vagy még.

- Nahát, van szemed!

- Oi, Lucy!! - hallottam meg hátulról egy már ismerős hangot, és amikor odafordultam észrevettem a három jómadarat, amint tisztes távolságban állnak tőlünk és hevesen gesztikulálnak, hogy menjek.

Egy utolsó pillantást vetettem még a szőkére, majd gúnyosan elmosolyodtam. - Örültem a találkozásnak, 13-as számú játékos. - és azzal elsuhantam mellette.

- A nevem Jay! - ordította utánam, én pedig szememet forgattam a kommentjére.

- Tudom! - válaszoltam vissza és végre elértem a fiúkhoz.

- Tesó, te komolyan feldühítetted Jay Park-ot az első napodon? - hitetlenkedett Sunghoon, de arcán ott virított a mosoly apró jele.

Összeráncoltam a szemöldökeim. - Én nem dühítettem fel.

- Nem vetetted rá magad egyből. Ennyi elég neki ahhoz, hogy dühös legyen. - magyarázta Jake, majd intett nekünk, hogy mostmár ideje menni.

Keeho kedves barát módjára hazakísért, majd behívtuk volna vacsorázni, csakhogy sajnos sietnie kellett haza, mivel sürgős dolga volt, így egy gyors ölelés után már távozott is tőlünk.

Otthon elmeséltem milyen napom volt, és hogy sikeresen szereztem két új barátot. Gyorsan megcsináltam amit kellett holnapra, majd igazából telefonoztam addig, amíg este fél kilenc nem lett. 

Flash-t megszégyenítő sebességgel vettem egy zuhanyt, majd bebújva az ágyba folytattam a filmet, amit éppen néztem a laptopomon. Körülbelül háromnegyed tízkor kapcsoltam ki mindent és döntöttem el, hogy aludni megyek, csakhogy az nem ment annyira egyszerűen.

Folyton pörgött az agyam, és egyszerűen nem voltam fáradt. Illetve, még ha az is voltam, a folyamatos kattogás miatt már lassan megfájdult a fejem is. Sok mindenen agyaltam, a sulin, a jövőbeli terveimen, a két fiún akiket megismertem, illetve azon, hogy mi van, ha nem tudok rendesen beilleszkedni az osztályban.

Mivel valljuk be, még mindig én voltam az új lány, és a koreaiak (legalábbis ebben az iskolában) nem nagyon szívelik a külföldieket, vagy félvéreket. Éppen ezért örültem nagyon, amikor régen megismertem Keeho-t, mivel jól megértettük egymást és egymás problémáit. 

Jennie is sokat segített még azokban az időkben, amikor itt éltem, és bátorított, hogy ne vegyek magamra semmiféle negatív kommentet, amivel engem illetnek, de be kell vallanom nehéz volt. Remélem ez az év tényleg a változás éve lesz és végre tudok arra koncentrálni, ami a legjobban érdekel és ami nekem jó. 

Reméljük nem lesz ennek semmi akadálya...