See you in the past - Várlak a múltban

1. fejezet - 1. rész

[03. 18. 11:07] William Ambrose: Ha szeretnéd, szívesen elkísérlek.

[03. 18. 11:08] Carina Prince: Köszönöm, de inkább... egyedül szeretnék lenni.

***

Az emelkedőn felfelé kaptatva egy részem kezdte bánni, hogy nem fogadtam el William társaságát. Úgy tűnt, hogy a hegyi ösvény a vihar után nehezen enged utat a hobbifotósoknak; hogyha a sárral meg is küzdöttem, akkor az apró, az esőtől még mindig nedves kavicsok gurultak ki a talpam alól. Többször is elvesztettem az egyensúlyomat, és a túrát a súlyos táskám sem könnyítette meg.

Lényegesen egyszerűbb dolgom lett volna, hogyha valaki átveszi a terheim egy részét, és biztosra vettem, hogy William ezt felajánlotta volna.

A fotós táska ugyanakkor többet jelentett számomra, mintsem, hogy olyan könnyedén valaki másra bíztam volna. A gépem a legféltettebb kincsem, ami által ablakot nyithattam a jövő embereinek a saját jelenemre, az ő múltjukra. Nem adhatom csak úgy bárki kezébe.

Williamet - akármennyire is levett a lábamról lovagias, udvarias szóhasználatával és gondoskodó gesztusaival - mégiscsak mindössze egy hete ismertem. Hogyan dönthetném el ennyi idő alatt, hogy megbízhatok-e benne?

A friss, hegyi levegő segített kitisztítani a fejemet. A vihar a víz birodalmává változtatta a hegyvidéket, mert a patakokból alig emelkedtek ki a máskor csontszáraz sziklák csúcsai, és a levegőben is hűs pára gomolygott. Az égen immáron ártalmatlan felhők közül néha-néha előkacsintott a nap, és csak reménykedtem, hogy mire felérek a kilátóba, összeszedi a bátorságát annyira, hogy teljesen megmutassa magát. Ugyan a komor, szürkés tájnak is megvolt a maga szépsége, mégis jobban örültem volna, hogyha fény csíkozza a fenyőerdőt.

Reménysugarat adott volna.

Nem úgy, mint azon a fotón a szürke félhomályban, a jég birodalmában...

Az izmaim jólesően fájtak, amire elértem az úticélomat, de már az is győzelemmel ért fel, hogy a kilátóhoz vezető ösvényt nem zárták le az esőzések miatt. Az átázott deszkák kevésbé recsegtek a talpam alatt, mint a nyári hőségtől kiszárítva, és a párába nedves fa szaga vegyült.

A lépcsőzés végeztével szaporán kapkodtam levegőért, de végül sikerült lecsillapítanom a szívverésemet. A düledező korlát még mindig túl ingatag ahhoz, hogy letámasszam rá a gépemet, és reszkető kézzel rosszabb esélyeim voltak.

Egyszer valaki azt mondta, hogy a mesterlövészeket arra trenírozzák, hogy két szívdobbanás közt süssék el a ravaszt, akkor a legpontosabb a találat. Valószínűleg csak városi legenda, mindenesetre a fotózáshoz sem árthat ez a gondolatmenet.

Kevés szebb hattyús képet láttam, de azért láttam...

Barátságos, langyos tavaszi szellő kelt, miközben előhalásztam a gépemet a táskából. Kissé már bántam, hogy az állványomat a szobámban hagytam, de ahhoz tényleg szükségem lett volna egy segítő kézre. Kiválasztottam a teleobjektívet, a padló legstabilabb részére óvatosan lefektettem a táskámat a jelenleg szükségtelen felszereléssel, majd a táj felé fordultam. A nap csücske kezdett kikandikálni az egyik ezüstszegélyű felhő mögül, így úgy döntöttem, várok.

Megérte. Néhány perccel később aranyló színekbe öltözött a táj, és elégedett mosollyal kezdtem kattintgatni. Eleinte hosszasan állítgattam a rekeszt és a záridőt, de néhány kép után inkább csak hagytam, hogy a lendület sodorjon magával. Valószínűleg nem lesznek olyan szépek a fotóim, mintha mindegyiken perceket gondolkoznék, de szívesen időztem az utómunkával.