See you in the past - Várlak a múltban

5. fejezet - 3. rész

A kín elmúlt, és szél fütyült a fülem mellett. Ágak kaptak utánam, hangos recsegés-ropogás következett, majd végül valami szúrósban landoltam.

Mély lélegzetet véve igyekeztem magamhoz térni, majd felmérni, hogy hol vagyok. Tövises bokor ölelésében találtam magamat egy erdős szakaszon. Feltehetőleg legalább tíz lábnyi magasságból érkezhettem, mert fölöttem mindenütt letört ágak sorakoztak. Bal kezemben még mindig ott szorongattam az angyaltollat, amit ügyetlenkedve a farzsebembe gyűrtem.

Még szerencse, hogy kétszáz évvel ez előtt a nagyi háza helyén erdőség állt! Ha az írtáson, a mezőn landolok, nem biztos, hogy ilyen szerencsésen megúsztam volna az esést.

Lassan, egy közeli fa törzsébe kapaszkodva próbáltam meg talpra állni. Minden tagom sokkal jobban sajgott, és késve fedeztem fel, hogy a szobor néhány méterrel arrébb hever. A derekam már csak az újabb lehajolás gondolatától megsajdult, de nem hagyhattam itt a kincsemet.

Óráknak tűnő szenvedés után kiszabadítottam a tövisek fogságából, némiképp leporoltam magamat, aztán tanácstalanul körbenéztem.

Akárhogyan is nézzük, ez nem Kronosz börtöne. Andrew elől elmenekültem ugyan, de az úticélomtól még nagyon messze vagyok.

Ugyanakkor, ha Andrew is valami isteni teremtmény, akkor mi akadályozza meg abban, hogy Kronoszhoz hasonlóan felbukkanjon több idősíkon is? Csak reménykedhettem benne, hogyha ez így is van, eltart neki egy kis ideig, amíg rájön, mikorra utaztam.

Rendben, és hogyan tovább?

Jöjj hozzám!

A megoldás hirtelen villant be. Hát persze, a barlang! Ha szerencsém van, a nagy szobor ugyanúgy alkalmas időugrásra.

A gondolatot tett, majd heves szitkozódás követte. Tagjaim minden egyes lépésnél egyre erőtlenebbnek és idősebbnek hatottak, mintha ólomsúlyokat tömködtek volna a csontjaimba. A kőlépcsőhöz érve lihegtem, a barlang bejáratánál ziháltam, és örültem a halvány lejtésnek. Óvatosan, minden lépést kétszer is átgondolva haladtam előre a sötétben, és megkönnyebbültem, amikor minden ízemben reszketve ugyan, de megérkeztem a szertartás csarnokába.

Az arany derengésnél előrearaszoltam a kőfotelek között, és az oltárhoz érkezve hirtelen megszédültem. A peremébe kellett kapaszkodnom, hogy talpon maradjak, és legalább egy percig kimerülten kapkodtam levegőért.

Most, hogy az univerzum egy koros testbe zárt, egy pillanatra megcsapott az idő valódi hatalma. Olyan sebezhetően álltam a hatalmas szobor előtt, mintha meztelenül kilöktek volna egy jeges viharba, és nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e neki, hogy a másik Kronosz kezében tartott kristálylapos órából is ugyanolyan pöckök álltak ki. Az oltárra kell felállnom, és két kézzel beléjük csimpaszkodnom, hogy kihúzhassam őket, és ez ebben a pillanatban emberfeletti erőfeszítésnek tűnt.

Muszáj megtennem.

Ha már eljutottam erre a pontra, nem hátrálhatok meg. Olyan közel vagyok a célhoz!

Végül csak másodjára sikerült feltornáznom magamat az oltárra, és meginogtam, amikor megpróbáltam felállni. Nekiestem az óralapnak, és elsápadva állapítottam meg, hogy a kristályréteg alatt nincsenek számok. A legrosszabbtól tartva nekifeszültem az egyik pöcöknek, és habár sikerült kihúznom a helyről, hiába csavargattam, minden változatlan maradt.

Neked kell megadnod, hova szeretnél utazni.

Felkaptam a fejemet Kronosz hangjára, de ezúttal is csak a gondolataimon keresztül szólt hozzám. Mégis hogyan?