See you in the past - Várlak a múltban

5. fejezet - 2. rész

Bántam, hogy a szoborral csak visszafelé utazhatok, különben biztosan magammal hoztam volna, hogy minél előbb véget vessek a szenvedésnek. Andrew mindvégig átható tekintettel bámult az összes rám szegezhető szemével. Nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni a jelenlétét, ugyanis a nagyi kivételesen felhagyott a megszokott nagymonológjaival, és felváltva kérdezgetett mindkettőnket, ellehetetlenítve, hogy bármelyikünk is egy kicsit a gondolataiba roskadjon.

Mondjuk, Andrew valószínűleg nem is szeretett volna fejben elvonulni.

Dühösen ismertem fel, hogy máris úgy viselkedtem, mintha csatát vesztettem volna, ugyanakkor semmilyen okot nem tudtam volna felhozni, miért is húzhatnám ki magamat büszkén.

Azon kívül persze, hogy egy igazi hölgy nem ülhet görnyedten az ebédlőasztalnál.

A desszertet kirobbanó örömmel fogadtam, majd amikor az utolsó morzsák is eltűntek a muffinokból, hátradőltem, és igyekeztem a létező leglustább pislogásomat elővarázsolni.

- Azt hiszem... én vissza is vonulnék a szobámba. Nagyon kimerítő napom volt, és még néhány képet szeretnék utómunkázni...

Bűntudat markolt belém az újabb hazugságtól. Bár, ha szerencsém van, akkor a valóság ismét megcsavarodik, és a kővé vált laptopom visszaváltozhat még...

Vagy akár egy furcsa rajztábla is lehet belőle, és akkor legalább festhetek rá, vagy valami...

- Veled tartok! - ajánlkozott Andrew nyomban.

Kivételesen azt vártam, hogy a nagyi megvétózza az ötletet, de csak szórakozottan biccentett.

- Megint csak a munka! Na jól van, fiatalok, öreganyátok majd összepakol helyettetek...

Akkor is ugyanilyen lassan vánszorogtam volna fel a lépcsőn, hogyha nem lettem volna az új, idős testbe zárva. A gondolataim vadul cikáztak, hogy mit mondjak Andrew-nak, ha kérdőre von, szóvá tesz bármit, és kifejezett örömmel fogadtam, amikor a kilincsem szétolvadt a kezemben.

- Ahogy nézem, ide most nem fogunk tudni bejutni... - sóhajtottam csak félig tettetett csalódással.

- Mindenre van megoldás - legyintett Andrew, és lehajolt. Az aranyló tócsa az ujjai nyomán ismét szilárd fémmé alakult, és elhűlve figyeltem, ahogy ezek után úgy kezdte alakítani, mintha csak gyurmázna. Hamarosan egy elnagyolt, de kétségkívül működőképes kilincs jelent meg a kezében, és amikor azt beillesztette a helyére, az ajtóm zuhanyfüggönnyé változott.

- Ez is egy megoldás - lepleztem a félmosolyomat, amire megrezzent az ajka. A világ törvényei semmissé tették a fáradtságát, de úgy tűnt, mégis elégedett az előbbi bemutatójával.

A szobámba érve az asztalkutya nyomban felugrott a sarokból, aztán unokatestvéremhez ugrált és lelkesen hozzádörgölőzött. Andrew tétován megdermedt, mintha nem tudná eldönteni, mihez kezdjen vele, aztán végül a hátára helyezte a tenyerét. A kutya szinte a semmiből fejet és farkat növesztett magának, némi normalitást csempészve ebbe a megőrült világba.

- Beszélnünk kell. - Unokatestvérem körülnézett, aztán lelkesen megindult a falon keresztülfutó borostyánok irányába. Letört egy ágat, majd a következő szorításából felmarkolta a szobrot. Észre sem vettem, hogy az elvadult éjjeliszekrényem mikor vette magához a kincsemet, mindenesetre az sem kecsegtetett sok jóval, hogy Andrew kezei közé került.

Minden aggodalmam ellenére igyekeztem könnyed hangot megütni, és nekitámaszkodtam a falnak.

- Hallgatlak... ahhh! - A mondatom vége cseppet sem méltóságteljes kiáltásba fulladt, amikor a téglafal hófehér szivaccsá alakult, és jó néhány inchet belesüllyedtem.