See you in the past - Várlak a múltban

5. fejezet - 1. rész

[03. 22. 14:59] Carina Prince: És van valami javaslatod, hogy hol találkozzunk?

[03. 22. 15:01] William Ambrose: Rád bízom a választást. Veled a világ végére is elmennék ;)

***

A pöcköket visszatekertem nullára, és megkíséreltem visszaugrani a jelenembe. A hideg cseppet sem váratlanul, mégis könyörtelenül jelentkezett. Vajon ilyenkor az univerzum azon szegletén száguldok át, ahol Lucast is fogolyként tartják?

A pokol is jeges, jutottak eszembe Dante gondolatai.

Kihozlak onnan.

Előtte viszont eltöltöm a vacsorámat a nagyival és Andrew-val. Minden időugrás vészesen kimerített.

Jobb, ha alszom egyet, mielőtt megpróbálok vele elmenni a börtönébe.

Jobb, ha pihenek egy kicsit, mielőtt akár arra is rászánnám magamat, hogy felvánszorogjak a szobámba. Nem lepődtem volna meg, hogyha a ruhámon csipke helyett jégvirágok nyílnának, és a tavaszi szellő is jeges fuvallatnak érződött.

Sokáig tartott, mire végre visszatértem a házba. Még akkor is rázott a hideg, amikor beléptem a bejárati ajtón, és vágyakozva pillantottam a kabátok felé. Természetesen, színes lepedőkké alakulva kevésbé vonzóak, és az emlékükbe belesajdult bennem valami.

Nem tudtam eldönteni, Lucasnak igaza volt-e azzal kapcsolatban, hogy minden igazi, de kétségtelen, hogy tizenhét év után elég nehezen szoktam volna meg a változásokat.

Kérem vissza az igazi valóságot! Vagyis, ha mind igazi, akkor az eredetit.

- Tündérkém! Segíts teríteni! - kiabált ki ekkor a nagyi a konyhából.

- Máris, csak... átöltözök a vacsorának megfelelően! - kiáltottam vissza, aztán felsiettem a lépcsőmön. Becsaptam magam után a szobám ajtaját, a szobrot végül leállítottam a sarokba - a fej nélüli kutyává alakult íróasztal nyugtalanul fészkelődött az ágy mellett -, és a szekrényemhez léptem. Duplaajtaja ezúttal kettő szárnyként jelent meg előttem, és amikor kihajtottam az egyiket, csodálkozva állapítottam meg, hogy a belsejére szerelt tükör változatlan maradt.

Az ódon, foncsorozott ezüstlapból pedig egy öregasszony nézett vissza rám.

Sikoltva ugrottam hátra, de kétség sem fért hozzá, hogy valóban saját magamat látom. Erőt vettem magamon, és közelebb sasszéztam. Igen, minden ránc megmozdul, ahogy fintorgok, a szürke loknik fürgén lebbentek, ahogy hátraigazítottam őket, és a kék szempár olyan gyanakodva meredt, ahogyan én is éreztem magamat.

Igyekeztem felidézni Lucas szavait. Itt minden csak egy illúzió. Az idő is. Hiába látszom öregasszonynak, attól még a tizenhétéves önmagam vagyok.

Nagyon reménykedtem benne, hogy a szobor valóban megoldást kínál erre a problémára. Williammel a következő randevút holnap estére beszéltük meg. Hogyha délután kiszabadítom Kronoszt, akkor visszaalakulhatok, mielőtt készülődnöm kellene.

Ha pedig valami balul sülne el, az lesz a legkisebb problémám, hogy vénasszonyként érek oda, nem igaz?

Azon kaptam magamat, hogy a gondolat kellemetlenül feszíti a mellkasomat. Ugyan még mindig kísértett némi félelem Williammel kapcsolatban, de a halloweeni bulin való találkozó némiképp visszahozta a bátorságomat. Akkor úgy találkoztunk, hogy csak névről ismert, és feltehetőleg egyetlen kellemetlenkedő rokona sem sugallta neki, hogy jó parti lennék. Önzetlenül, önszántából rángatott el Kronosztól, mert úgy érezte, hogy az az alak bántani fog.

Én pedig az ő segítségét fogom sutba dobni azzal, hogy éppen Kronosz megmentésére igyekszem.

Kétségbeesetten megráztam a fejemet. Kronosz akkor kezdett el ismerkedni az emberi világgal, kultúrával. Hogyha valaki az univerzum peremén raboskodik, elidegenedik a szokásoktól. Nem ítélhetem őrültnek és veszélyesnek egyetlen balul elsült találkozás miatt!

Ugyanakkor megbízhatónak sem csak azért, mert utána az illemnek megfelelően köszöntött.

Nem számít. Ezzel majd foglalkozom holnap. Addig a vacsorát kell túlélnem.

Fogcsikorgatva öltöztem át. A tér-anomáliák megnehezítették a dolgomat, ugyanis az első, kezem ügyébe akadó blúz tarka virágokká hullott szét, a második pedig kirepült a kezemből, neki egyenesen a csukott ablaknak, hogy aztán a fodrozódó üvegen keresztül kipréselje magát. Végül találtam egy teljesen szokványos farmert és egy fehér blúzt, amit a nagyi el is várt, hogyha vendég érkezett hozzánk.

Még akkor is, hogyha ez a vendég az az unokatestvérem, akivel ovisként nyáron együtt fetrengtünk a tóparti mocsokban.

Öltözés után a lépcső felé indultam, és minden lépésre fájdalom mart minden tagomba. Az idős testtel sokkal lassabban haladtam, és kezdtem egyre jobban kételkedni benne, hogy valóban hasznos segítséget nyújthatok a terítésben. Talán még a nagyinál is gyengébbé váltam, pedig ő sem mai lány.

Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy a vendég, Andrew végül beugrott helyettem segíteni. A jól ismert kockás ing valósággal suhant a konyhán keresztül, a tányérok könnyeden repültek a helyükre, amikor azonban unokatestvérem szembe fordult velem, lesápadva szoborrá dermedtem a küszöbön.

Szinte minden szabad bőrfelületét szemek borították. Az arcán mindenütt ott húzódtak, olyan vonalak irányát követve, amik valamilyen ősi kultúrában akár még jelentéssel is bírhattak. A reszketve csúsztattam lejjebb a tekintetemet, és a nyakára lógó, rasztatincsei közül ugyanúgy kék íriszek hunyorogtak rám. Ahogyan elegáns mozdulattal a helyükre tette az evőeszközöket, a felcsúszó ingujja alatt és a kézfején is felfedeztem néhányat.

Milyennek láthatja most a világot körülöttünk?

Milyennek láthat most engem?

Valószínűleg ő is észrevehette, hogy megváltoztam, mert a mozdulata megtört, amikor megpillantott a küszöbön. A másodperc apró szeletéig kölcsönös rémülettel meredtünk a másikra, aztán visszafordult tovább rendezgetni az evőeszközöket.

- Gyere, tölts bort! - invitált a nagyi egy, szerencsére már megbontott üveg felé. A csípőmbe hasító fájdalomtól felszisszentem, amire ő csak rosszallóan rázta a fejét. - Igyekezz már! Komolyan, úgy csoszogsz, mint egy csiga!

- Mint egy vénasszony - mormolta hipszterbajsza alatt Andrew.

- Te csak ne szemtelenkedj velem! - vágtam vissza, amire megrándult az ajka.

Egy-egy.

Olyan szempontból legalább megkönnyítette a helyzetemet, hogy ezentúl nyílt lapokkal játszottunk. Mindkettőnk számára világossá vált, hogy látjuk a megváltozott valóságot, amíg a nagyi, a szegény küklopsszá vált nagyi semmit sem fogott fel a változásokból.

Csak nem lát a legfelső réteg illúzió alá.

Ugyan az utazás során elfelejtettem Kronosztól megkérdezni, mi a problémája Andrew-val, most választ kaptam a kérdésre. Ha látja a változásokat, könnyen elképzelhető, hogy megpróbál majd megállítani a tervemben.

Mély sóhajjal töltöttem ki a bort a poharakba, majd óvatosan az asztalhoz egyensúlyoztam velük.

Úgy sejtettem, hogy ez még az átlagosnál is hosszabb vacsora lesz.