See you in the past - Várlak a múltban

3. fejezet - 1. rész

[03. 20. 17:42] Carina Prince: Nem is tudtam, hogy te is kedveled a tizenkilencedik század divatját.

[03. 20. 17:45] William Ambrose: Abban az időben a divatnak még lelke volt.

[03. 20. 17:45] Carina Prince: Igen, én is így gondolom!!!

[03. 20. 17:46] William Ambrose: De várj csak, hol láttál te engem korhű öltözékben?

[03. 20. 17:47] Carina Prince: Háááát, a tavalyi halloweeni bulin.

[03. 20. 17:48] William Ambrose: Hiszen azon ott sem voltál? Vagy talán Evelyne néni elküldte neked a fotókat, miután kisminkelt?

***

- Szóval... merre is?

- Az attól függ. Mit szeretnél? Beülni valahova, sétálni, vagy be is nézhetünk a galériába. Nemrégiben nyílt egy újabb kiállítás. Szerintem tetszene neked.

A szívem vadul kalapált, ahogy rábólintottam William ajánlatára. Andrew korábban kinevetett, amikor felvetettem, hogy megpróbálhatnék itt bemutatkozni a fotóimmal, én viszont komolyan gondoltam, és ezúttal is az az érzés kerített hatalmába, hogy valójában a vetélytársaimat jövök megtekinteni.

Különös látogatás volt ez azok után, hogy előző nap ugyanennek az épületnek a hátsó ajtaján érkeztem egy hónapokkal korábbi bulira.

Keress engem! - szólalt meg ismét a fénylény, amikor átléptük a múzeum főbejáratán, és vele együtt a többi suttogó hang is felbukkant.

A múlt a tiéd!

A jövőt is elnyerheted.

A szobor a barátod...

- Erre! - William hangja szerencsére túlharsogta a többiekét, és örültem, amiért tudtam az ő beszédére koncentrálni. Követtem őt az első kiállítóterembe, ahol mindössze egy idős, kosztümös teremőr hölgy bóbiskolt egy háromlábú sámlin. Érkezésünkre bágyadtan biccentett, de meg sem próbált úgy tenni, mintha komolyan felügyelne.

A legtöbb fotót A4-es méretben hívták elő, és változatos témákban készültek. Összerándultam, amikor szembejött velem egy felszálló hattyút ábrázoló kép, de a szög és a fényviszonyok is teljesen különböztek. Nem, ez szerencsére nem Mrs. Bugs alkotása volt.

- Sajnálom, hogy csak tegnap küldtél nekem a fotóidból. Apám teljesen el volt ragadtatva tőlük. Ha előbb mutattad volna, szívesen kirakott volna néhányat közülük. Azt mindenesetre felajánlotta, hogy a következő kiállításra küldj be néhány képet.

- Te... édesapádnak is megmutattad a fotóimat?

- Természetesen! A tavas sorozat kifejezetten lenyűgözött.

Zavartan ácsorogtam, testsúlyomat átbillentve egyik lábamról a másikra. Igyekeztem feldolgozni a szavait, ugyanakkor nem akartam hiú reményekbe ringatni magamat.

- De a következő kiállítás nem az új arborétum megnyitójáról lesz?

- Úgy tudom én is. Ez esetben örömmel vennénk, hogyha eljönnél oda fotózni. Mindig jól jönnek a segítő kezek.

Hiú ábrándok. Zavartan továbbléptem a következő fotóhoz, ahol egy éhező, csontsovány kisfiú meredt hatalmas szemmel a kamerába.

Az én hatalmam időtálló!

Felszisszentem.

- Igen, ez a kép elég megrázó - helyeselt Will, ahogy követte a pillantásomat. Hálásan fogadtam a véletlenek trükközését, amiért ismételten nem kellett magyarázkodnom, és csak biccentettem. - De persze apám nem ilyeneket vár. Viszont valóban tetszik neki a stílusod. Hogyha megnyered magának, szívesen alkalmazna is.

Összeszorult a torkom.

Az én hatalmam biztos.

- Köszönöm, ezen még... el kell gondolkoznom - motyogtam kiszáradt szájjal.

A kiállítás többi részét némán, a gondolatainkba merülve jártuk végig. A hangok ismételten megjelentek, nagyvonalú ígéreteket súgtak a fülembe. Próbáltam pókerarccal figyelmen kívül hagyni minden szavukat, és fellélegeztem, amikor elköszöntünk a portán, és a városban sétálva folytattuk tovább a találkozót. William magabiztosan választotta ki a kedvenc kávézómat - vajon Evelyne néni kifaggatta a nagyit? -, és igazán megkönnyebbültem, amikor végre egy hatalmas bögrét szoríthattam a kezemben egy nagy adag, forró lattéval.

Vár a világmindenség!

Az első korty után elfintorodtam, bár nem csak a fénylény újból megjelenő suttogása miatt. Tudtam, hogy nem tesznek bele cukrot, de ebben a pillanatban még a megszokottnál is keserűbbnek érződött.

- Sajnálom, ha felzaklattalak az ajánlatommal - kezdte William, amikor egy limonádéval ő is helyet foglalt velem szemben. - Nem akartam rámenősnek tűnni, csupán... tényleg nagyon a szívemhez szólnak a fotóid. Az a jávorszarvas mintha a lelkem mélyéig látott volna.

Keress meg!

A tekintetét kerestem, de ugyanolyan nyílt, ugyanolyan őszinte volt, mint tegnap a halloweeni bulin, amikor felajánlotta, hogy velem marad.

- Nem, vagyis... valóban össze vagyok zavarodva, de nem miattad. A pályaválasztás otthon központi téma, és mindenki csak le akar beszélni valamiről valami másra - sóhajtottam, ahogyan szórtam némi nádcukrot az italomba. Összerezzentem, ahogy tudatosult bennem, hogy az egyik legmélyebb félelmembe és kételyembe avattam be, de úgy éreztem, hogy vele őszinte lehetek. A tekintetéből bizalom és megértés áradt - vagy csak én voltam annyira kétségbeesett, hogy ennek tudtam be? - Te... mi alapján döntöttél? Könnyű volt?

Én könnyűvé tehetem az utadat...

- Egyáltalán nem - rázta a fejét Will halvány mosollyal. - Az igazat megvallva...

A süppedős székében hátradőlve mesélni kezdett. Újból belekortyoltam az ezúttal kellemesen édes italomba, és hasonlóan ellazulva hallgattam őt. A hangok suttogása hamarosan belevegyült a helyiségben szóló lágy jazzbe, és könnyűszerrel kizártam őket a tudatomból. Valósággal ittam Will szavait, és amikor befejezte az útkeresésről szóló történetét, nem sok választott el attól, hogy elragadtatva megtapsoljam.

- Szóval azt mondod, hogy a nővéred tanácsa segített legtöbbet abban, hogy megtaláld azt az irányt, amivel most úgy érzed, jól döntöttél?

- Nem teljesen. Ő elindított az úton, de valójában az segített, hogy a saját megérzéseimre hallgattam. A szívemre, ha úgy tetszik.

Hallgass rám!